Peti már többször járt a szüleivel Budapesten, de még sosem utazott metrón. Ezért egyik alkalommal az anyukája és az apukája úgy döntöttek, metróval mennek el vásárolni.

Lementek az aluljáróba, ahol apa megvette a jegyeket. Peti közben tágra nyílt szemekkel nézte a rengeteg embert, akik mind siettek valahová. Ezután beléptek egy kapun, és mozgólépcsőn indultak még lejjebb, a metróhoz. Ilyen mélységbe már nem sütött le a nap, de sok-sok lámpa világított. A metrómegálló huzatos volt, és a zajokat is szokatlannak találta Peti.

Nem kellett sokat várniuk, néhány perc után megérkezett a metró. Milyen hangos! – gondolta Peti. Az ajtók kinyíltak, sokan kiszálltak, aztán beszállhattak az új utasok – köztük Peti és a szülei. Anya és Peti leültek, apa megállt mellettük, és a mennyezet alatti csőbe kapaszkodott.

– Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak! – mondta egy hang, és az ajtók valóban becsukódtak.

A következő pillanatban elindult a metró. Még jó, hogy apa kapaszkodott, különben könnyen eleshetett volna, ahogy hirtelen meglódult a szerelvény. A metró felgyorsult, és eltűnt a megálló a sok-sok lámpával. Sötét alagútban haladtak. Peti kinézett az ablakon, de csak feketeséget látott, néha tűnt fel csupán egy kis pislákoló fény. A metró zúgva robogott a sötétségben. Peti kicsit ijesztőnek találta, és közelebb bújt anyához, aki szorosabban ölelte.

– Nincs semmi baj, a metró bizony ilyen: zajos és sötét – nyugtatta Petit. – A föld alatt gyorsabban tud haladni, mintha a felszínen, a nagy forgalomban araszolgatna. Ezért járnak sokan nap mint nap metróval.

Mire anya befejezte, a metró máris lassított, és begurult egy újabb megállóba. Ismét világos lett. Az ajtó kinyílt, egyesek leszálltak, a helyükre mások érkeztek. Aztán az ajtók bezáródtak, elindult a szerelvény, megint a sötét alagútban száguldott.

Peti erősen szorította anya kezét. Sorra következtek a megállók, a hang mindegyik előtt bemondta, hol járnak. Vajon hol van a hangszóró? – jutott Peti eszébe, és elkezdett keresgélni. Forgatta a fejét jobbra-balra, fel-le. Anya és apa rápillantott.

– Mit keresel? – kérdezte anya.

– A hangszórót – válaszolta Peti.

Apa és anya is segített, és apa hamarosan megtalálta a hangszórót.

– Nézd csak, ott van! – hajolt le Petihez, hogy megmutassa.

Peti arca felderült. Mindig mókás dolog megfejteni, honnan jön a hang! Már nem is bánta annyira, hogy sötét alagútban haladnak, és nagy a zaj meg a huzat. Lassan megszokta, ahogy egyre több megállót hagytak maguk mögött.

Aztán váratlan dolog történt. Hirtelen világosabb lett, miközben a metró nem lassított. Égtek a lámpák, majd eltűnt a sötét alagút a lámpákkal együtt, és Peti meglátta a napfényt és az eget. Csodálkozva nézett anyára.

– Kiértünk az alagútból, a metróvonal vége már a felszínen van – felelte anya a ki sem mondott kérdésre.

A metró lassított, megállt.

– Pillangó utca. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak – recsegte a hangszóró.

– Már csak egy megálló van hátra, az a végállomás, nem megy tovább a metró. Ott leszállunk – mondta anya Petinek.

– Nem megyünk vissza az alagútba? – kérdezte Peti.

– Nem – rázta meg a fejét anya.

Apa felvette Petit, aki így már jól látta az úton haladó autókat, a fákat és néhány házat is. A metró újra nekilódult, és nemsokára megérkezett a végállomásra. Petiék leszálltak.

– Szeretnél máskor is metrózni? – kérdezte tőle apa.

– Szeretnék – vágta rá Peti, aki az út végére egészen megbarátkozott a járművel.

– Nagyszerű! – kacsintott rá apa. – Nemsokára itt lesz az alkalom, mert visszafelé is metróval megyünk! Csak most a felszínen szállunk fel, bemegyünk az alagútba, és amikor megérkezünk, mozgólépcsővel jutunk fel a napfényre.

Peti mosolygott. Így is biztos jó lesz – gondolta, és már várta a visszautat.