Babber lovag a szélviharban

Egyik nap nagy szél kerekedett. Szerencsére Babber lovag délelőtt tett egy sétát az anyukájával a környéken. Akkor még nem fújt annyira, épp csak kissé kellemetlen volt. Délután már nem tudtak kimenni, hatalmas szélvihar támadt. Hajlítgatta a fákat, zörgette a száraz faleveleket, rázta a redőnyt az ablakon. Babber lovag riadtan hallgatta a furcsa zajokat, az esti lefekvés előtt pedig még a szokásosnál is jobban bújt anya ölébe.

– Nem kell félni, ez csak a szél – nyugtatta az anyukája. – Nem bánt, csupán nagy zajt csap. Délelőtt találkoztunk is vele kint, csak akkor még nem volt ennyire elemében. Akkor sem ijedtél meg tőle.

Babber lovag visszaemlékezett a sétára. Valóban, érezte a szelet, amely időnként körültáncolta őket. De semmi rossz nem történt, csak összekócolta anya haját. Most mégis rémisztőnek tűntek számára a kintről behallatszó hangok.

– Nem tud bejönni – jegyezte meg csendesen az anyukája, mintha Babber ki sem mondott gondolataira válaszolt volna. – Bent vagyunk a házban. A falak pedig nem engedik át a szelet, az ajtó, ablak is zárva. Jó meleg van idebent. Aludj nyugodtan, hidd el, nem lesz semmi baj! Reggelre valószínűleg el is ül ez a szélvihar.

Babber lovag azért még sokáig szorongatta anya kezét, és amikor lefekvés után egyedül maradt a sötét szobában, egészen apróra gömbölyödött össze a takaró alatt. Bár nem hangzott valami lovagiasan, de félt. Hirtelen halk kopogásra, majd torokköszörülésre lett figyelmes. Kikukkantott a paplan alól, és barátját, Erdővári Manót pillantotta meg az ágya mellett.

– Szia! Olyan hideg szél fúj, behúzódhatom melléd a jó meleg takaró alá? – kérdezte Manó.

– Persze, gyere – válaszolta Babber megkönnyebbülve.

Így legalább nem kell egyedül hallgatnia a szél süvítését. Félelme el is illant, ahogy megérkezett Erdővári Manó. A lehető legjobbkor jött – gondolta magában Babber.

– Hűha, micsoda zajt csap ez a szél – szólalt meg Manó. – Még szerencse, hogy nem tud bejönni a házba! Nem ijedtél meg tőle?

– Kicsit – vallotta be Babber lovag. – De most, hogy már ketten vagyunk, nem is rémisztő.

– Ugye? – kacsintott rá Erdővári Manó, majd elkezdte mesélni legutóbbi kalandját.

Babber lovag annyira figyelt barátja beszámolójára, hogy már fel sem tűnt neki, milyen hangosan rázza a redőnyt a szél. Manó csak beszélt, beszélt; vidám történetében kóbor bárányfelhők, rakoncátlan tündérek, összekevert, majd helyükre rakott útjelző táblák szerepeltek. Nagy, sárga napraforgók meg kék nefelejcsek is felbukkantak, de addigra Babber már elálmosodott, és egyre kevésbé tudta követni Manó szavait. Le-lecsukódott a szeme, aztán egyszer csak elaludt.

Éjszaka mókás álmot látott huncut tündérekkel, segítőkész manókkal és szép virágokkal. Amikor reggel kipihenten, jókedvűen felébredt, Erdővári Manót már nem találta a szobájában. S hiába fülelt, a szelet sem hallotta már. Csend volt.

– Jó reggelt! – nyitott be anya mosolyogva, és felhúzta a redőnyt. – Nézd csak! Elült a szél, kisütött a nap, gyönyörű az idő.

Babber lovag kinézett az ablakon, látta a kék eget meg néhány bárányfelhőt. Az egyik nagyon hasonlított arra, amelyik Erdővári Manó esti történetében kóborolt.