Úgy kezdődött, hogy a kisfiam valami újat szeretett volna olvasni, mégpedig az én könyvespolcomról. Saját gyerekkori köteteim ugyanis zömmel ezen vannak (egyszerűen ott van számukra elegendő hely), de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy időnként innen válasszunk olvasnivalót. Ha azonban a gyermekem újdonságra vágyik, akkor természetesen enyém a választás joga, hiszen én tudom, a régiek közül melyik mese való neki.
Szóval álltam a polc előtt, és hiába ajánlgattam a már bevált köteteket, három és fél éves kisfiam mindenképpen ismeretlen vizekre szeretett volna evezni. (Ez egyébként jellemző, ahogy nő, egyre jobban érdeklik az új történetek.) Tekintetemmel pásztázgattam a régi könyveket, és törtem a fejem, melyiket vegyem le. Melyik az, amelyik neki való, és eddig még nem került elő? Hirtelen megláttam egy rongyosra forgatott kötetet. Iskolai olvasmányom volt, de emlékezetem szerint kedves mondókák és mesék vannak benne, vélhetően elégséges képpel illusztrálva – mert képekre azért még szükség van. Gőgös Gúnár Gedeon.
