Későre járt már, csaknem lement a nap, mire visszaért. Mögötte lovasszekéren a cirkuszigazgató jött, aki nagyon kíváncsi volt erre a világszám székre, bár hitte is, meg nem is, amit az asszony mondott. Mindenesetre a saját szemével akarta látni, s ha igaz a hír, talán megveszi a széket, a bohócok sikeres produkciót adhatnának elő egy ilyen bútordarabbal.
A szék közben már alig győzte a hosszú várakozást a sötét, hűvös kamrában. Végtelenül unatkozott, fázott, és már ezerszer megbánta, hogy elszaladt. Megint fogadkozott: soha többé nem tesz egyetlen lépést sem, és mindig hagyni fogja, hogy ráüljenek vagy rápakoljanak. Csak engedné ki már valaki!
Végre nyílt az ajtó. Marica asszony lépett be óvatosan, mögötte szemüveges férfi – a cirkuszigazgató – lesett be. Marica leült a székre, ám nem történt semmi, a bútor meg sem moccant. Marica meglepődött, a direktornak felszaladt a szemöldöke, és elkezdett gyanakodni, hogy talán hiába tette meg az utat.
– Na, talán itt nincs hová mennie – jegyezte meg Marica asszony, és kitette a széket a tornácra.