Későre járt már, csaknem lement a nap, mire visszaért. Mögötte lovasszekéren a cirkuszigazgató jött, aki nagyon kíváncsi volt erre a világszám székre, bár hitte is, meg nem is, amit az asszony mondott. Mindenesetre a saját szemével akarta látni, s ha igaz a hír, talán megveszi a széket, a bohócok sikeres produkciót adhatnának elő egy ilyen bútordarabbal.

A szék közben már alig győzte a hosszú várakozást a sötét, hűvös kamrában. Végtelenül unatkozott, fázott, és már ezerszer megbánta, hogy elszaladt. Megint fogadkozott: soha többé nem tesz egyetlen lépést sem, és mindig hagyni fogja, hogy ráüljenek vagy rápakoljanak. Csak engedné ki már valaki!

Végre nyílt az ajtó. Marica asszony lépett be óvatosan, mögötte szemüveges férfi – a cirkuszigazgató – lesett be. Marica leült a székre, ám nem történt semmi, a bútor meg sem moccant. Marica meglepődött, a direktornak felszaladt a szemöldöke, és elkezdett gyanakodni, hogy talán hiába tette meg az utat.

– Na, talán itt nincs hová mennie – jegyezte meg Marica asszony, és kitette a széket a tornácra.

A szék azonban itt is kezes bárányként viselkedett, és engedte, hogy használják. Marica asszony kezdett kétségbeesni. Mi lett ezzel a székkel? Néhány órája még úgy futott, hogy megfogni sem lehetett!

– Te, Gáspár, csináltál valamit ezzel a székkel, amíg nem voltam itt? – kérdezte Marica.

– Én ugyan a tájékára sem mentem – válaszolta Gáspár.

– Akkor próbálj meg leülni rá, hátha előled jobban elszalad, mint előlem – javasolta az asszony.

Gáspár készségesen odalépett a székhez, és leült. A szék engedelmesen tűrte, nem mozdult az bizony sehová.

– Úgy látom, csak a bolondját járatják velem – morgott a cirkuszigazgató. – Nincs itt semmilyen világszám!

– Dehogyisnem, várjon csak kicsit! – kérte Marica a bosszúsnak látszó direktort.

– Kérem, nekem erre nincs időm! – jelentette ki az igazgató, majd felült a lovasszekérre, és elhajtott.

Gáspár és Marica hiába próbálgatták késő estig a széket, az most már csak úgy viselkedett, mint egy egészen közönséges szék. Nem tett semmi különlegeset, csak állt, ahogy sok éven át.

– Na, most már tényleg tűzifát aprítok belőle! – csattant fel dühösen Gáspár. – Teljesen lóvá tett minket ez a szék!

– Várj csak, Gáspár, ha összetöröd, mire ülsz majd? – húzta vissza férjét Marica asszony.

– Hát akkor mit csináljunk vele? – nézett rá az ember még mindig felháborodva.

– Azt, amit eddig is: használjuk! Üljünk rá, pakoljunk rá! Jó kis szék ez, vétek lenne eltüzelni – csillapította Marica Gáspárt.

Így a szék visszakerült a helyére, a szobába. Nem is történt vele semmi érdekes azután, ám ezt a napot soha nem felejtette el. Mint ahogy gazdái, Gáspár és Marica sem.