A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…
A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…
Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.
