A játékbaba kíváncsian várt a dobozban. Nemrég készült el a gyárban, ahonnan egy játékboltba szállították. Néhány nap után megvásárolták, egy szatyorban utazott, majd díszes csomagolópapírba vonták a dobozt, és nem látott ki rajta, pedig átlátszó volt az eleje. Ismét várakozott tehát. Kíváncsi volt, mi történik vele, hová kerül.

Csengettyűszót, vidám hangokat hallott, s hamarosan kibontották a csomagolásból, sőt a dobozból is kiemelték. Kedves kislány ölelte magához, aki nagyon örült neki. Mellette magas, szépen feldíszített karácsonyfa állt. A játékbaba lopva körbepillantott. Szóval itt fogok élni, és ez a kislány fog velem játszani – állapította meg magában a baba. Nem is tévedett.

A kislány elnevezte őt Izabetnek. Csoda tudja, honnan jutott eszébe ezt a név, mindenesetre a baba gyorsan megszokta, hogy így szólítják. Ő lett a kislány kedvence, nem múlt el úgy nap, hogy ne játszott volna vele. Ringatta, dajkálta, öltöztette, néha fürdette is Izabetet. A baba élvezte, hogy jó dolga van, kényeztetik, szeretik.

Telt-múlt az idő, a kislány cseperedett. Rendszeresen érkeztek új játékok, de Izabet változatlanul előkelő helyet foglalt el a gyermek szívében.

Aztán egy őszi napon a kislány iskolába kezdett járni. Kevesebb ideje maradt játszani, ritkábban vette elő Izabetet. A játékbabát zavarta a mellőzés, de tudta, hogy a kislánynak most már kötelességei is vannak, tanulnia kell. Ám ahogy rohantak a hónapok, az évek, Izabet egyre hátrább került a polcon. A kislányból nagylány lett, s lassan felhagyott a babázással. Egyszer hozott egy dobozt, és belerakta a régi játékokat. Izabetet is.

A baba végtelenül szomorú volt, hogy ismét dobozba zárták. Várt-várt, hátha újra előveszik, hátha végre történik valami – de hiába. Sok idő telt el. Izabet egyre inkább feladta a reményt, hogy valaha még napfényre kerül, és játszanak vele. Úgy érezte, örökre a tároló foglya marad sok más társával együtt.

Egyszer aztán kinyílt a doboz, kiemelték a játékokat. Izabet babát is. Végre, végre! – ujjongott magában a baba. A nagylány a ruhájára tűzött egy papírt, majd óvatosan egy másik dobozba fektette. Izabet sosem csalódott még ekkorát. Iménti öröme villámgyorsan elillant, keserűen vette tudomásul, hogy újra bezárják – csak éppen ezúttal egyedül. Érezte, hogy szállítják, járművön zötykölődött. Vajon mi történik velem? – töprengett. – Hová kerülök?

Nemsokára kicsomagolták. Izabet hunyorogva pislogott körbe. Az első dolog, amit meglátott, egy aprócska, szerény karácsonyfa volt. Aztán észrevett egy kislányt, aki boldogan mosolygott rá, majd magához szorította.

– Jaj, de szép baba! – kiáltotta a gyermek. – Úgy örülök neki! Mi van ráírva?

– A nevem Izabet, sokáig nagy kedvenc voltam. Remélem, újra az leszek. Vigyázz rám, kérlek! – olvasta el egy felnőtt a játékbabára tűzött cetlit.

– Izabet, milyen gyönyörű neved van! – lelkendezett a kislány.

Izabet egészen meghatódott. Rég látott ilyen őszinte örömöt, ráadásul ő szerezte ennek a kislánynak. A baba megint boldognak érezte magát, és reménykedett, hogy új helyén nem hasznavehetetlen lom lesz, hanem az, aminek született: játék. Nem kellett csalatkoznia: a kislány nagyon megbecsülte őt. Izabet újra kedvenccé vált, és nem sok mindennel kellett osztoznia a kislány szeretetén, hiszen a gyermeknek nem volt sok holmija. Annál jobban óvta azt a keveset.

Teltek az évek. A kislány rajongott Izabetért, és Izabet is a gazdájáért. Aztán persze ez a kislány is felnőtt. Már nem játszott, de Izabet kitüntetett helyen maradt a polcán. A baba nem bánkódott. Megtanulta, hogy ez az élet rendje: a kislányok felcseperednek, és más elfoglaltságaik lesznek. Izabet kíváncsian várta, mi lesz a sorsa.

A nagylányból anya lett, s Izabet ekkor másik szobába költözött. A polcról éppen a kiságyra látott. Egy újabb kislányt kísérhetett el a felnőtté válás hosszú, szép útján.