Egy tavaszi napon nagyon unatkoztak az állatkert lakói. Nem történt semmi érdekes, alig volt látogató, a kifutójukat már százszor bejárták. A majmok rosszkedvűen panaszkodtak a fán ücsörgő verebeknek, milyen unalmas ez a nap.
– Miért nem találtok ki valami mulatságot magatoknak? – kérdezte az egyik madárka. – Például egy versenyt?
– Milyen versenyt? – ásított hatalmasat az egyik majom.
– Például szájtátóversenyt – nevette el magát a veréb, az óriási ásítást látva. – Vajon ki tudja az állatkertben a legnagyobbra nyitni a száját?
Megtetszett az ötlet a majmoknak, sőt a többi állatnak is. Lelkesen vágtak bele a szokatlan viadalba, s megkérték a verebeket, legyenek döntőbírók, hiszen ők fáról fára röpdösve az állatkert minden lakójához el tudnak jutni, és minden szájat szemügyre tudnak venni.
A majmok máris versenyre keltek egymással, ki tudja legnagyobbra tárni a száját. A verebek bólogattak.
– Bizony, szép nagy szájakat látunk – csiripelték, majd tovább repültek a szurikátákhoz, akik szintén buzgón nyitogatták a szájukat, ám sajnos nem elég szélesre.
Az elefánt tekintélyes méretűre tátotta a száját, a verebek gyorsan közölték is vele, hogy esélyes a végső győzelemre, de még meg kell nézniük a többieket. Nagyon igyekezett a kígyó is, a gólya pedig óriásira nyitotta csőrét.
– Én is jelentkezhetek? – kérdezte a pelikán, és meg sem várva a választ, máris hatalmasra tárta csőrét, egyúttal bekapott némi halat is.
– Ez igen! – tapsoltak elismerően a verebek a pelikán produkcióját látva.
– Én is, én is – lelkesedett a zsiráfgyerek, és már nyitotta is a száját.
– Ügyes vagy, de ennél már láttunk nagyobbat – mondták a verebek, mire a zsiráfgyerek elkeseredett.
– Ne aggódj, kicsim, a leghosszabb nyak versenyét mi nyerjük majd – vigasztalta az anyukája.
A barnamedve ugyancsak jól szerepelt, az oroszlán pedig nem csak kitárta a száját, de jókorát bődült is hozzá, hátha úgy még hatásosabb a mutatvány. A verebek összerezzentek, és a leghangosabb szájnyitás különdíját azonnal meg is szavazták az oroszlánnak.
A versengésbe beszálltak a papagájok és a baromfik is, viháncolásukkal nagy zajt csaptak. A ricsaj felébresztette a békésen szendergő vízilovat.
– Mi ez a lárma? – bosszankodott a víziló.
– Az állatkert lakói versenyeznek, ki tudja nagyobbra tátani a száját – világosította fel segítőkészen az egyik veréb. – Nevezz be te is! – biztatta.
– Nem nevezek be! Hagyjatok pihenni! – mérgelődött a víziló, és dühében hatalmasat ordított.
A verebek riadtan elhallgattak, a többiek is elnémultak. A pillanatnyi csend után aztán újra megszólaltak a döntőbírónak szegődött verebek.
– Te nyertél! Ilyen hatalmas szájat nem láttunk az egész állatkertben! – hirdettek rögvest eredményt. – Mivel jutalmazzunk meg? Nem találtuk ki, mi legyen az első díj – töprengtek a cserfes madárkák.
– Legyen a díjam az, hogy hagytok végre aludni – válaszolta a víziló morcosan.
– Ha ezt szeretnéd… – tárták szét szárnyukat a verebek.
– Ezt szeretném – sóhajtott a víziló, és kényelmesen elhelyezkedett. Egy pillanat múlva már ismét durmolt.
– Kár, hogy nem élvezte ki a sikert – szólalt meg az egyik majom. – Bárcsak én nyertem volna… – fűzte hozzá.
– Holnap rendezzünk más versenyt! – javasolták a vidám szurikáták, s ötletüket – az alvó vízilóra való tekintettel – csendesen bólogatva fogadták az állatkert lakói.