A kisfiam könyvtári tag lett – elmesélem, hogyan történt!
Hetekkel ezelőtt – még az elmúlt esztendő végén – fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy beiratkozhatnánk könyvtárba. Ugyan sok – ahogy látom, az átlagosnál több – mesekönyvünk van, de a kisfiam egyre inkább igényli az új történeteket, s ezzel néha már nem olyan könnyű lépést tartani. Sajnos nincs módunk gyakrabban könyveket vásárolni…
Korábban másoktól már hallottam, hogy könyvtárba jártak kisgyermekeikkel, s úgy éreztem, elérkezett a megfelelő pillanat számunkra is. Régen magam is sokat könyvtáraztam, hiszen a magyar szakot másképp nem is lehet elvégezni, de miután dolgozni kezdtem, mindig hevertek még elolvasatlan könyvek a polcomon, így már nem hiányoztak a kölcsönzött olvasnivalók.
Szóval néhány napja, amikor délután eljöttünk az óvodából, nem haza, hanem a közeli könyvtár felé vettük az irányt. A kiszemelt intézmény régebben csupán gyermekek részére őrzött gyűjteményt, ma már azonban felnőtteket is várnak. A kisfiam – életkora miatt – díjmentesen iratkozhatott be, így viszont csak gyerekkönyveket kölcsönözhetünk – de pontosan ez volt a célunk. A papírokat én töltöttem ki – a kisfiam természetesen még nem tud írni –, s egyúttal kezességet is vállaltam. A könyvtárosok segítőkészek és kedvesek voltak, a fiam pedig nagyon ügyesen és fegyelmezetten viselkedett. Mivel előre mondtam neki, hogy a könyvtárban halkan illik beszélni, megilletődöttségében csak suttogni mert. 🙂
A papírmunka után közösen választottunk könyveket; első nekifutásra három kötettel tértünk haza. Közülük Sven Nordqvist Pettson sátorozik című műve aratta a legnagyobb sikert. Azt hiszem, a fiamat a rajzok és a cselekmény nyűgözi le, engem meg a könyv nem mindennapi humora (amit viszont egy három és fél éves kis kópé még nemigen ért, de annyi baj legyen).
Itthon külön polcra tettük a könyvtári szerzeményeket, nehogy a többi közé keveredjenek, és megfeledkezzünk róluk, hiszen ha nem juttatjuk vissza idejében őket, késedelmi díjat rónak ránk. Most már csak a határidőre kell figyelnünk. 🙂