Teki, a kis teknősbéka egy szép napos délelőttön nagyon unatkozott egyedül.
– Bárcsak lenne játszópajtásom – sóhajtott, majd úgy döntött, keres magának egyet.
Így aztán lassú, komótos léptekkel – ahogy tőle telik – elindult. Először a zsiráffal találkozott.
Egyszer volt, hol nem volt… élt egy varjú a szántóföldön. Szeretett ott lakni, hiszen tavasztól őszig terített asztalhoz hasonlított a táj. Bőségesen talált ennivalót, a források, patakok oltották a szomját, és szárnyalhatott kedvére, nem zavarta semmi.
Télen azonban elfogytak a finom falatok. Hiába honolt csend és nyugalom, a varjú kénytelen volt bemerészkedni a városba. Abban reménykedett, hátha talál ott élelmet. Sokáig körözött a levegőben, amíg rá nem bukkant egy kertre, ahol nagy diófa állt. Körülötte a földön sok-sok dió hevert; a termést nem szedték össze a kert gazdái.
– Ez éppen jó lesz nekem – gondolta a varjú.
Felkelt a nap, felébredt a kiselefánt is.
– Jó reggelt – rikkantott vidáman a virágoknak, majd lement a folyópartra megmosakodni és reggelizni.
Súlyos lábai alatt szinte megremegett a föld. Bár egyelőre sokkal kisebb volt, mint anyukája és apukája, bizony a kiselefántot sem lehetett apróságnak nevezni. Ding-döng, ding-döng, ding-döng – lement a folyópartra. Megmosta az arcát, az ormányával lespriccelte a hátát, aztán ivott is a vízből. Majd körülnézett, és észrevett egy málnabokrot: a gyümölcs éppen megfelelt neki reggelire.
– Nyam, nyam, nyam – lakmározott.
Miután jóllakott, játszani indult.
Élt egyszer egy kedves kis katicabogár. Vidáman teltek napjai: sokat játszott a réten, a virágok, fűszálak között ugrándozva, repkedve. Barátja, a pillangó is gyakran vele tartott, együtt még több mókában volt részük. Szálltak virágról virágra, sokat nevettek, kergetőztek.