Élt egyszer egy kedves kis katicabogár. Vidáman teltek napjai: sokat játszott a réten, a virágok, fűszálak között ugrándozva, repkedve. Barátja, a pillangó is gyakran vele tartott, együtt még több mókában volt részük. Szálltak virágról virágra, sokat nevettek, kergetőztek.

Egy napsütéses reggelen újra találkoztak, és máris kezdődhetett a játék! Jókedvűen fogócskáztak, amikor egyszer csak sötét felhő takarta el a napot. Hamarosan pedig újabb felhők érkeztek. A katica és a pillangó aggódva szemlélték az eget meg a tornyosuló felhőket, s nem kellett sokáig várniuk: hirtelen villámlott, majd kisvártatva dörgött is az ég.

– Jaj, mindjárt elered az eső! – ijedt meg a katicabogár.

– Keressünk rejtekhelyet, hogy ne ázzunk meg! – javasolta a pillangó.

A két barát nem késlekedett, fedél után nézett. Ám a réten nem találtak olyan virágot, amelyik megvédhette volna őket az esőcseppektől.

– Ott egy fa! – mutatta a katicabogár, nem látván jobb tetőt a fejük fölé.

– Azt hallottam, viharban nem szabad fa alá állni – figyelmeztette a pillangó. – A fába belecsaphat a villám, és az veszélyes!

– Akkor hová bújjunk? – kérdezte a katica.

– Keressünk tovább! – biztatta a pillangó.

Közben egyre sötétebb lett, egyre jobban tornyosultak a felhők felettük. Ismét villámlott, utána dörgött is.

Egyre távolabb merészkedtek, észre sem vették, hogy lassan maguk mögött hagyják a rétet. Már csaknem a zajos, füstös országút fölött jártak. Az eső lassan cseperegni kezdett… A katicabogár és a pillangó még gyorsabban repült.

– Jaj, megázunk! – sírt kétségbeesetten a katicabogár.

– Nem ázunk meg! – kiáltott a pillangó. – Ott a fedett helyünk! – mutatott előre.

A két barát már a nagy rét és az országút közötti parkolóban járt, ahol egy autó állt. Utasai, egy kiránduló család tagjai a kocsiban ültek, behúzódtak a vihar elől. A jármű azonban nem berregett: nem indították be. A kirándulók ugyanis abban reménykedtek, gyorsan elmúlik a zivatar, és nem mossa el az egész napi terveiket.

– Gyere, bújjunk be az autó alá! – intett a pillangó, és már suhant is.

– Nem merek – torpant meg pityeregve a katica.

– Ne félj, ez az autó most nem megy sehová, hiszen nem búg – igyekezett megnyugtatni a pillangó.

– És ha közben mégis elindul? – kérdezte a katica.

– Ha beindítják, azonnal kirepülünk alóla – mondta a pillangó, és eltűnt az egyik kerék mellett.

A katicabogár még habozott, de akkor újra villámlott, majd hatalmasat dörrent az ég. A kis katica ijedtében barátja után szállt. Még éppen idejében. Az eddig csak csepergő eső hirtelen megeredt, és pillanatokon belül úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna.

A két barát így nem ázott meg a nagy zuháréban, s mivel az autó sem mozdult semerre, a pillangó és a katicabogár biztonságban és szárazon vészelték át a vihart. A zivatar kisvártatva elvonult, a felhők szétoszlottak, megint kisütött a nap.

A katica és a pillangó kibújtak az autó alól, hogy folytassák a játékot.

– Köszönöm – hálálkodott a katicabogár. – Nélküled megáztam és valószínűleg megbetegedtem volna.

– Ugyan, nem tettem semmi különlegeset – szerénykedett a pillangó.

Bár a fű és a virágok vizesek voltak, ez nem zavarta a barátokat; a magasban szárnyalva immár zavartalanul fogócskázhattak.