Volt egyszer egy nagy, piros kamion, amelyik nagyon sokat robogott szerte az utakon sofőrjével. Szállított mindenféle árut; néha hűtőgépeket, máskor kekszet, ősszel pulóvereket, tavasszal felfújható medencéket, az egyik héten csavarhúzókat, a másikon meg virágföldet. A nagy, piros kamion szeretett utazni, és élvezte, hogy mindig más tájakat láthat: hófödte hegyet, szétnyújtózó síkságot, pálmafás tengerpartot, csendes falvakat és nyüzsgő városokat.

Egy nap kényes rakományt kapott a nagy, piros kamion. Törékeny porcelánból készült tányérkészleteket kellett elvinni messzire, három határon túlra. Hosszú, nehéz út várt a kamionra és sofőrjére. Habár a tányérokat a gyárban gondosan becsomagolták, vigyázni kellett, nehogy összetörjenek.

Ezért a szokásosnál is megfontoltabban indultak. Óvatosan hajtottak ki a gyár udvaráról, és nem siettek az autópályán sem. Később véget ért a sztráda, országúton, falvakon, városokon haladtak át.

– Csak szépen lassan, össze ne törjenek az étkészletek – mormolgatta a sofőr, hogy emlékeztesse magát és járművét.

Átértek egy határon, aztán még egyen, nem történt semmi baj. Közben újra autópályán mehettek, majd kétsávos főút vezetett tovább. Megint kisebb-nagyobb településeken zötyögtek keresztül.

Az egyik kereszteződésben aztán hirtelen eléjük kanyarodott egy autó. A nagy, piros kamion sofőrje nagyot fékezett, hogy elkerülje a balesetet. Sikerült megállnia, nem ütközött a szabálytalankodó kocsinak, de a törékeny tárgyak bizony nem szeretik az ilyen manővereket.

– Jaj, a tányérok! – kiáltott fel a sofőr. – Lehet, hogy eltörtek!

Az első parkolóba félrehúzódott, hogy megnézze a rakományt. Kinyitotta az ajtót, bent a dobozok katonás rendben sorakoztak, kívülről nem látszott rajtuk semmi kár. A sofőr óvatosan megmozdította az egyik dobozt, de nem hallotta cserepek hangját. Nem bonthatta ki a csomagokat, így bezárta a rakteret, és visszaült a vezetőfülkébe.

– Szerinted összetörtek? – kérdezte járgányát, miközben megsimogatta a kormányt.

Egyikük sem tudta, milyen állapotban lehetnek a tányérok a nagy fékezés után. Nem maradt számukra más lehetőség, mint tovább haladni és izgulni a célig.

– Hátha megúszták a tányérok – próbált bizakodni a sofőr, de azért nagyon aggódott.

Végtelenül hosszúnak tűnt a hátralévő út. Nagyon szerettek volna mihamarabb megérkezni és meggyőződni arról, hogy épségben van a rakomány. De továbbra is lassan, óvatosan kellett hajtaniuk. Hiszen ha nem tört össze semmi, akkor a sietséggel nem tehetnek kárt benne éppen ők.

Végre valahára maguk mögött hagyták a harmadik határt is, és hamarosan megérkeztek céljukhoz, egy hatalmas áruházba. Leparkoltak, a helyi dolgozók pedig targoncával leemelték a dobozokat a nagy, piros kamion rakteréből. Az áruház igazgatója kinyitott néhány dobozt, és kíváncsian nézték a szállítmányt. A tányérok épségben vészelték át a kalandot, egyiknek sem esett baja.

– Jaj, de jó! – könnyebbült meg a sofőr és a kamion is. – Akkor nem hiába tettük meg ezt a hosszú utat!

– Nagyon jól becsomagolták az edényeket a gyárban – jegyezte meg az áruházvezető. – De így sem lehetett egyszerű olyan messziről idehozni ezt a sok törékeny holmit.

A sofőr rákacsintott a nagy, piros kamionra, és megpaskolta a vezetőfülke ajtaját. Valóban nem volt könnyű útjuk, de sikerült sértetlenül célba juttatniuk a tányérokat.

– A következő munkánk talán kicsit könnyebb lesz – felelte a sofőr, nem is annyira az áruház igazgatójának, mint inkább magának és járgányának. – Egy kicsit pihenünk, aztán ismét indulunk.