A piros virág és a szellő

A hosszú szárú, piros virág magasra emelte fejét a csendes nyári napon. Büszkén nézett szét a réten, tudta, ő a legszebb növény közel s távol. Örömmel fogadta, amikor rászállt egy pillangó, mert tovább emelte pompáját. Nem bánta a méhecskék látogatását sem. Vigyék csak jó messzire virágporát és hírét!

Amikor azonban a szellő suhant mellé, és meglegyintette, hangosan bosszankodni kezdett.

– Menj innen! Ha meghajlítod a száramat, alacsonyabb leszek, és nem látszom ki a rét többi növénye közül! – szólt rá mérgesen.

A szellő megharagudott a goromba megjegyzésért, és megsértődött. Faképnél hagyta a piros virágot, amit a rátarti szépség elégedetten vett tudomásul. Nem tudhatta, hogy a szellő anyukájához, a szélhez és apukájához, az orkánhoz igyekszik – árulkodni. Amikor a szellő elpanaszolta nekik, milyen utálatos volt vele a piros virág, szülei felháborodtak, s együtt keltek útra, hogy elégtételt, legalább egy bocsánatkérést követeljenek a piros virágtól. Amerre jártak, letörtek a fák, porig hajoltak a fűszálak és virágok, reszkettek a növények, menekültek az állatok. Az emberek csodálkoztak, milyen szélvihar kerekedett szinte a semmiből.

Olvass tovább →

A szép bárányfelhő titka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek bárányfelhőcske. Amolyan szép, fehér, göndör bárányfelhő – amilyenre először gondolnánk. Sokan megcsodálták az égen úszkáló felhőt, szabályos alakját, bodrait, sőt néhányan még le is fényképezték.

A kis bárányfelhő pedig csak úszott, úszott az égen, és miközben mások áhítattal bámulták, ő egyáltalán nem volt elégedett. Nem szeretett szép bárányfelhő lenni. Vágya szerint nagy, szürke viharfelhővé változott volna, villámlással, dörgéssel és jókora zuháréval. De hiába: ártalmatlan bárányfelhőként nemhogy dörögni és villámlani nem tudott, de egyetlen csepp vizet sem volt képes kifacsarni magából. Pedig de jó lenne egyszer – legalább csak egyetlenegyszer – jól megáztatni egy szántóföldet és kiesni magából minden örömet, bánatot, gondolatot!

Ahogy a bárányfelhő ezen törte a fejét és búslakodott, a szél észrevette, hogy lógatja az orrát.

– Mi a baj, komám? – érdeklődött.

A bárányfelhő elpanaszolta neki, hogy mennyire unalmas mindig ilyen szép, szelíd bárányfelhőnek lenni. Úgy kipróbálná már magát igazi viharfelhőként!

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 1. rész

Élt egyszer egy kisfiú, akit Bálintnak hívtak. Középső csoportos óvodás volt, és a vonat volt a jele. Minden reggel az anyukája vitte oviba, és délutánonként is legtöbbször ő ment érte. Néha pedig a nagymamája és a nagypapája. Bálint nagyon örült volna, ha olykor-olykor az apukája érkezik érte, de sajnos ez lehetetlen volt. Bálint apukája ugyanis külföldön dolgozott, és csak ritkán tudott hazalátogatni. Gyakran telefonált ugyan, és hetente többször beszélgettek a számítógépen keresztül, de ez mégsem olyan volt, amikor lehet egy jót birkózni, vagy oda lehet bújni, kapni vagy adni egy puszit. Bálintnak nagyon hiányzott az apukája, és türelmetlenül várta, mikor jöhet legközelebb haza, mikor játszhatnak újra együtt, és mikor kaphat nem csak anyától, apától is jóéjtpuszit… Legalább a látogatás néhány napja alatt…

Aznap reggel, amikor Bálint a Mikulás ajándékát bontogatta, az apukája a táblagép képernyőjén keresztül köszöntötte Bálintot, aki boldogan mutatta édesapjának, milyen csomagot talált a csizmájában. Lelkesen emelte a kamera elé az összes darabot, és apa vele együtt örült.

– Úgy látom, nagyon jó fiú voltál, hogy ilyen sok mindent kaptál – mosolygott rá apa. – Nekem is van egy jó hírem a számotokra – folytatta. – Úgy tűnik, karácsonyra haza tudok utazni, és közösen ünnepelhetünk.

– Ez már biztos? – kérdezte anya.

– A jövő héten kiderül, de majdnem biztos – felelte apa.

Bálint arca ragyogott az örömtől. Micsoda klassz hír: apa jön!

– Még nem éld bele magad túlságosan – figyelmeztette az anyukája Bálintot, miután elköszöntek apától. – Csak a jövő héten válik teljesen biztossá, el tud-e jönni.

– Jó – válaszolta Bálint, de nehezére esett visszafogni örömét és lelkesedését. Annyira várta már, hogy apa újra velük lehessen!

Olvass tovább →

Babber lovag és a szalmabála-figurák

Babber lovag a szüleivel együtt a nagymamájánál és a nagypapájánál töltött néhány napot vidéken. A falu szélén két hatalmas szalmabála-figura köszöntötte az érkezőket: az egyik fiú-, a másik lányruhát viselt. Babber lovagnak nagyon tetszettek a bábuk, és minden nap el kellett sétálni vele a faluszélre, hogy megnézhesse a két barátságos, tömzsi alakot.

– Hogy hívják őket? – kérdezte a nagymamáját.

– Nincs nevük – felelte a nagymamája.

– Adjunk nekik! – javasolta lelkesen Babber lovag. – A fiú legyen Tóbiás, a lány pedig Izabella!

– Miért pont ezeket a neveket választottad? – csodálkozott Babber nagypapája.

– Éppen ezek jutottak eszembe – vágta rá Babber lovag.

Aznap éjszaka nagy zivatar kerekedett; dörgött, villámlott, eső verte az ablakot, szél hajlítgatta a fákat. Olvass tovább →

A nagy zuháré

Élt egyszer egy kedves kis katicabogár. Vidáman teltek napjai: sokat játszott a réten, a virágok, fűszálak között ugrándozva, repkedve. Barátja, a pillangó is gyakran vele tartott, együtt még több mókában volt részük. Szálltak virágról virágra, sokat nevettek, kergetőztek.

Olvass tovább →