Erdővári Manó egy szép tavaszi napon sétára indult az erdőben. Mélyen beszívta a friss levegőt, a virágok illatát, érezte az arcán a szellő simogatását. A fákon már kipattantak a rügyek, és fiatal, világoszöld levelek engedték át a napfényt a lombkoronán.

Manó annyira belefeledkezett a tavaszi erdő látványába, hogy egyszer csak azon kapta magát, teljesen ismeretlen környéken jár. Korábban még sosem vetődött errefelé. Kíváncsian folytatta útját, érdekelte, mi újdonságot láthat. Sokáig azonban nem került elé semmi, ami felkeltette volna érdeklődését.

Már éppen azon gondolkodott, hogy ideje visszafordulni és hazafelé venni az irányt, amikor egy apró házikót vett észre a bokrok között. Vajon kié lehet? – ötlött eszébe a kérdés, és habozás nélkül a kis lak ajtaja felé indult. Bekopogott.

– Szabad – hallatszott bentről egy barátságos hang, és Manó bátran lenyomta a kilincset.

Az ajtó feltárult, és egy takaros kis szobát pillantott. Odabent egy apó ült kényelmesnek tűnő, nagy fotelban.

– Gyere beljebb! – hívta az öreg. – Ki vagy, és hogyan vetődtél erre? Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára látogatóm… – tette hozzá.

– Erdővári Manó vagyok – mutatkozott be Manó udvariasan, és elmesélte az apónak, hogyan jutott el a kis házhoz.

– Foglalj helyet – mutatott az öreg egy székre. – A nevem Éber apó, én vagyok az erdő őre.

– Hogyan őrzöd az erdőt? – kíváncsiskodott Manó.

– Egyszerűen – felelte az öreg. – Amint valami baj van, az megjelenik nekem itt, ennek a csodálatos lámpának a fényében – bökött az apó mutatóujjával egy lámpára, melyen első pillantásra semmi különös nem látszott, olyannak tűnt, mint száz másik. – Ha látom, hogy szükség van a segítségemre, belefújok a sípomba, amely mindig a nyakamban lóg, és máris ott termek s rendet teszek. A varázssípnak köszönhetően bármely vadállat hallgat a szavamra.

– Nahát – ámult Erdővári Manó –, nagyon fontos feladatod van.

– Fontosnak fontos, de nagyon fárasztó is – sóhajtott Éber apó. – Mindig figyelnem kell, mindig készenlétben kell állnom. Nem véletlenül hívnak Éber apónak. Ráadásul soha nem tudok elutazni, pedig már olyan szívesen meglátogatnám a testvéremet, aki egynapi járóföldre lakik. A lámpa és a síp azonban csak itt, ebben az erdőben működik. Ha messzebb viszem, akkor már nem. Mi lenne az erdő rendjével, amíg távol vagyok?

Erdővári Manó eltöprengett, majd az öreghez fordult.

– Miért nem kérsz meg valakit, hogy helyettesítsen? – kérdezte.

– Olyan ritkán vetődik erre bárki, és eddig még senki nem vállalta ezt a feladatot. Nagyon nehéz folyamatosan figyelni – magyarázta Éber apó.

– Én szívesen átveszem a feladatodat addig, amíg meglátogatod a testvéredet – ajánlkozott Manó.