– Tényleg? – nézett rá az öreg hitetlenkedve.

– Igen – bólintott Manó határozottan. – Nem viszem ki az erdőből a lámpát és a sípot, csupán a saját otthonomba költöztetem arra az időre, míg elutazol. S amíg felkészülsz az útra, itt maradok, hogy tanuljak tőled.

Az öreg felugrott a fotelből örömében.

– Megmutatok mindent! – kiáltotta, és Manó is elmosolyodott látva Éber apó lelkesedését.

A következő napokban Éber apó csomagolt, szervezett és Erdővári Manót tanította. Együtt simították el az erdő lakóinak ügyes-bajos dolgait. Csend és béke honolt a magas fák között, miközben a tavasz immár ereje teljében ontotta magából a jó időt, a vidámságot, az életet.

Egyik reggel Éber apó elköszönt és útnak indult. Erdővári Manó pedig fogta a lámpát, nyakába akasztotta a sípot, és átvette az erdőőri feladatokat. Otthon kitüntetett helyet keresett a különleges lámpának, és szakadatlanul leste, mikor van rá szükség. Hamarosan belátta, tényleg fárasztó ez a nemes feladat. Nem mehetett el sehová, hiszen bármikor történhetett valami, ami megjelent a lámpa fényében. Néha az éjszaka közepén, az ágyból kipattanva kellett mások segítségére sietnie. Szívesen tette, de azért nem volt könnyű a legszebb álmából felriadva munkához látnia…

Erdővári Manó már értette, miért volt olyan fáradt Éber apó. Hosszú-hosszú évek óta egyetlen napot sem pihenhetett. S amikor néhány héttel később Éber apó visszatért a rokonlátogatásból, Manó kész tervvel fogadta.

– Ez így nem mehet tovább! Nem őrködhetsz folyamatosan te az erdő rendje felett, hiszen ez nagyon kimerítő. Megbeszélem az erdő néhány lakójával, hogy – ha te is beleegyezel – felváltva végezzük ezt a munkát. Mindenki két hétig figyeli a lámpát és használja a sípot, aztán továbbadja a következőnek. Ha már mindahányan sorra kerültünk, kezdjük elölről. Így minden őrzőnek jut elegendő ideje arra, hogy kipihenje magát, meglátogassa a barátait és a családtagjait, meg mással is foglalkozhasson.

Éber apó meglepődött, de nagyon tetszett neki az ötlet. Csak amiatt aggodalmaskodott, ki vállalja majd ezt a nehéz feladatot rajta és Manón kívül.

– Ezt bízd csak rám! – kacsintott rá Manó, majd amikor az öreg hazament a lámpával és a síppal, ő is útnak eredt.

Néhány nap múlva aztán egész csapattal kopogtatott Éber apó erdei házikójának ajtaján. Sokan csatlakoztak hozzá, mindenki fontosnak érezte az erdő rendjét és azt, hogy Éber apó vállán kevesebb teher legyen. Alig fértek el az aprócska szobában, az öreg pedig meghatódva köszönte meg a segítséget.

Attól kezdve felváltva őrködtek, a lámpa és a síp kéthetente máshoz vándorolt. A többiek közreműködésével Éber apó – fontos feladatának végzése mellett is – kipihenhette magát, és gyakran meglátogathatta a testvérét, sőt másokat is. Még a kirándulgatásra is rászokott. Nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy immár nem egyedül az ő vállát nyomta az erdő minden ügyes-bajos dolgának súlya. S nemcsak remek munkatársakat, hanem igaz barátokat is talált.