Az öreg autó már ritkán gurult ki az utakra. Olykor-olykor elment a boltba vagy a piacra, néhanapján meg rászánta magát egy kis kirándulásra. Mert ugyan eljárt felette az idő, és nyugalomra meg sok pihenésre vágyott, de még neki is unalmas volt állandóan a garázsban ácsorogni.
Egyik reggel ismét mehetnékje támadt. Merre vegye az irányt? Eszébe jutott a nyüzsgő nagyváros, rengeteg járművel, sok-sok közlekedési lámpával, magas épületekkel, folyóval, hidakkal, műemlékekkel. Jó lenne újra látni – gondolta. Nem merengett tovább, nyílt a garázsajtó, indult is. Szokásához híven először tankolt, mindent, amit kell, ellenőrzött, majd az autópálya felé kanyarodott.
A nap szépen sütött, a forgalom kicsi volt, az öreg autó jó tempóban haladt úti célja felé. Csak a nagyváros környéki dombok izzasztották meg, nehezen, lassan kapaszkodott fel az emelkedőkön. A többiek elrohantak mellette, de nem bánta, nem sietett sehová.
Aztán megérkezett a nagyvárosba. Soksávos úton araszoltak a belváros felé a járművek. Az öreg autó csak pislogott ide-oda, még nagyobb volt a nyüzsgés és a forgalom, mint ahogy az emlékeiben élt.
– Ilyen széles út vezetett itt annak idején is? – tette fel magának a kérdést az öreg autó, mert valahogy más – kisebb, keskenyebb, csendesebb – derengett a régmúltból.
Választ nem kapott, de nem is mert megszólítani senkit sem. Mindenki saját helyzetére ügyelt, igyekezve minél hamarabb előrébb jutni. Különben is minden kocsi sokkal fiatalabb, mint ő; honnan is tudhatnák, milyen lehetett ez az út egykoron?
Az öreg autó a folyóhoz, a hidakhoz, a műemlékekhez szeretett volna elmenni. Figyelte a táblákat, és látta, hogy balra kell tartania. De olyan sok autó jött szorosan követve egymást, hogy az öreg járgány nem tudott sávot váltani. Kitette az irányjelzőt, de senki nem engedte be maga elé. Közben haladt a sorral előre, és kétségbeesetten észlelte, hogy másfelé sodorja a forgalom, mint amerre menni szeretne. A belváros felé vezető út elkanyarodott, és az öreg autó ijedten vette észre, hogy egy felüljárón gurul, és fogalma sincs róla, hová tart.
– Jaj, mi lesz, ha eltévedek? – sóhajtotta szomorúan. – Miért nem engedtek be balra? Régen sokkal udvariasabbak voltak…
Ismeretlen utcákon járt. Hol lehetek? – töprengett az öreg autó, és próbált nagyon figyelni. Lassan haladt, néhányan türelmetlenül rádudáltak, de az öreg autó nem törődött velük, hadd előzzék csak meg. S ahogy tekintgetett jobbra-balra, számtalan érdekes dolgot látott. Szép nagy parkot, tereket, szobrokat, kastélyt, villákat, lakótelepet, modern irodaházakat. Mennyi arca van ennek a városnak! – ámult el magában az öreg autó, és már nem is bánta, hogy le kellett térnie a megszokott, ismerős útvonalról.
Sokáig csak ment és ment, rácsodálkozva a látványra, aztán hirtelen észbe kapott, és mégiscsak felötlöttek benne a korábbi kérdések. Vajon hogyan jutok vissza a központba? Nem tévedek el? – futott át hengerein az aggodalom.
Végül egy tábla helyes irányba igazította. Itt már sokkal kisebb volt a forgalom, könnyebben váltott sávot, és nemsokára a belvárosban találta magát.
– Nahát, ezt is átépítették! Ott meg régen park volt, most pedig házak emelkednek! Hű, micsoda csomópontot alakítottak itt ki! – csodálkozott rá az öreg autó a tengernyi változásra.
A műemlékek, a folyó és a hidak azonban ugyanolyanok maradtak, mint amilyenek fiatalsága idején voltak. Csak a forgalom és a nyüzsgés bizonyult sokkal nagyobbnak, mint amilyenre emlékezett. Az öreg autó végigjárta kedves helyeit, nagyon vigyázva, mikor merre forduljon. Ügyesebbnek és gyorsabbnak kellett lennie, mint valaha. Nem volt könnyű feladat, de sikerült megoldania: nem tévedt el, és nem sodorták rossz irányba.
Az öreg autó jókedvűen indult haza. Mindent látott, amit akart, sőt még többet is. S végül csak megállta a helyét a nagyvárosi forgalomban. Rettenetesen elfáradt estére, de boldogan dúdolgatva parkolt le garázsában.