Az öreg autó már nagyon régóta állt a garázsban. Maga sem emlékezett, mikor hajthatott ki utoljára a kapun. Mintha itt felejtették volna… Úgy érezte, ezer éve nem nyitotta ki senki az ajtót. Unatkozott. Aztán már inkább csak szendergett.

Leeresztettek a kerekei. Az akkumulátora is lemerült. A motortérbe és az utastérbe beköltözött néhány pók. Egyre nagyobb hálókat szőttek benne. Por lepte el a műszerfal tetejét, s az apró rozsdafolt a küszöbön egyre nagyobbra nőtt.

Az öreg autó úgy vélte, számára már nem sok babér terem. Ott maradt a régi, tákolt garázsban, magányosan, elfeledve. Pedig annyira szeretett volna még menni, robogni, sőt hasítani! Végigjárni az egykori útvonalakat, felidézni sok szép emléket, átélni újra a kalandokat! De teltek a hónapok, és az öreg autó pontosan tudta, már be sem tudnák indítani.

– Ha egyszer valakinek eszébe jutok, biztos elszállíttat egy bontóba, és alkatrészekre szednek – sóhajtotta szomorúan.

A napok teljesen egyformán teltek, már rég nem számolta, milyen hónap vagy melyik nap lehet. Számára mindegy volt.

Egyszer azonban szokatlan zaj zavarta meg békés szendergését. A hang egészen közelről jött.

– De nehezen nyílik ez a kapu, ki tudja, mikor nyitották ki utoljára – mondta egy férfi odakint.

Az öreg autó azonnal magához tért. A garázsajtót próbálták kinyitni, ez volt a váratlan zaj, amitől elszokott a füle… Csak nem? Hozzá jöttek? Vagy valamelyik lomért, amelyik osztozik vele a garázson? S ha őérte – ma elviszik a bontóba? Soha többé nem mehet már egyetlen métert sem?

Hamarosan kitárult a kapu, a betóduló napfény elvakította a félhomályhoz szokott öreg autót. Két férfi lépett be, s bizony nem a lomok érdekelték őket, hanem az öreg autót kezdték nézegetni.

– Szegény – szólalt meg az egyikük. – De régóta rostokolhat itt! Pedig szép járgány lehetett ez a maga idejében!

– Most is szép – válaszolta a másik ember elgondolkodva. – Csak nagyon elhanyagolták.

Körbejárták, tüzetesen megvizsgálták, az ajtaját is kinyitották. Az egyik férfi beült, bedugta az indítókulcsot, megpróbált gyújtást adni rá, de hiába. Az akkumulátor nem működött.

– Meglepődtem volna, ha beindul – jegyezte meg a férfi, miközben kikászálódott a vezetőülésből.

Az öreg autó – bár nem tehetett róla – szégyenkezett, hogy ilyen állapotban látják. Úgy érezte, már nem jó semmire, csak egy halom ócskavas. Várta, mikor indulnak vele a bontóba. Vagy az ócskavastelepre.

– Lesz vele munka bőven – mondta egyik látogatója. Társa egyetértően bólogatott. – Sokba fog kerülni.

– Tudom – felelt halkan a másik ember. – De szerintem megérdemli. Csodálatos kis járgány lesz még ebből, meglásd!

Az öreg autó elámult. Micsoda? Róla beszélnek?

– Holnap hívunk egy trélert, és elszállítjuk a műhelybe. Megnézzük, mit kell cserélni, megrendeljük az új alkatrészeket. Hamarosan már a tóparton fogunk vele autókázni – folytatta a férfi.

Az öreg autó alig mert hinni a fülének. Nem a bontóba viszik? És nem is az ócskavastelepre hulladéknak? Új alkatrészeket kap? Vezetni szeretnék őt? Csak lassan merte elhinni, hogy tényleg róla van szó, csak óvatosan merte magát átadni az örömnek, nehogy csalódnia kelljen.

Másnap tényleg megérkezett a tréler, és egy műhelybe fuvarozta őt. Szétszedték, megtisztították, kicserélték, amit ki kellett – volt olyan alkatrész, amire heteket kellett várni –, de leírhatatlanul boldog volt, amikor oly sok idő után ismét felbőghetett a motorja. Még mindig szépen muzsikáltak a hengerek!

A hosszú, kitartó munkát követően ott állt az öreg autó régi fényében. Egészen olyan volt, mint újkorában – csak sokkal több tapasztalattal. Nemsokára levizsgáztatták, sikerrel vette az összes akadályt, minden feltételnek eleget tett. Új rendszámot kapott, igazi oldtimer lett belőle. Büszkén viselte a jelzést.

Végre újra kigurulhatott az útra. A járókelők megfordultak utána, a fiatalabb autók udvariasan maguk elé engedték. Könnyű, lágy szellő fonta körül karosszériáját, miközben a tóparton haladt. Elegáns volt. Tiszteletet parancsoló. Egy darab megmentett múlt. De ami a legfontosabb: tökéletesen működő, az úton suhanó autó. Mintha újjászülettem volna – gondolta boldogan, és azt súgta a megérzése, hogy fantasztikus utazások várnak még rá.