Az öreg autó már nagyon régóta állt a garázsban. Maga sem emlékezett, mikor hajthatott ki utoljára a kapun. Mintha itt felejtették volna… Úgy érezte, ezer éve nem nyitotta ki senki az ajtót. Unatkozott. Aztán már inkább csak szendergett.
Leeresztettek a kerekei. Az akkumulátora is lemerült. A motortérbe és az utastérbe beköltözött néhány pók. Egyre nagyobb hálókat szőttek benne. Por lepte el a műszerfal tetejét, s az apró rozsdafolt a küszöbön egyre nagyobbra nőtt.
Az öreg autó úgy vélte, számára már nem sok babér terem. Ott maradt a régi, tákolt garázsban, magányosan, elfeledve. Pedig annyira szeretett volna még menni, robogni, sőt hasítani! Végigjárni az egykori útvonalakat, felidézni sok szép emléket, átélni újra a kalandokat! De teltek a hónapok, és az öreg autó pontosan tudta, már be sem tudnák indítani.
– Ha egyszer valakinek eszébe jutok, biztos elszállíttat egy bontóba, és alkatrészekre szednek – sóhajtotta szomorúan.
A napok teljesen egyformán teltek, már rég nem számolta, milyen hónap vagy melyik nap lehet. Számára mindegy volt.
Egyszer azonban szokatlan zaj zavarta meg békés szendergését. A hang egészen közelről jött.