Kategória: Skatulyán kívül

Majd holnap…

/ Üveges Szilvia

Volt egyszer egy szegény legény. De nem ám a szorgalmas fajtából, akinek csak nincs szerencséje – ennek a mesének a szegény legénye bizony semmirekellő alak volt. Egész nap csak lustálkodott, heverészett, meg a kocsmában iszogatott, duhajkodott a komáival, dolgozni viszont nem szeretett. Pedig ha nem fázott volna annyira a munkától, nem is lett volna szegény, becsülettel, jómódban megélhetett volna.

Egyik este aztán a falusi táncmulatságban megtetszett neki egy gazda igen csinos lánya. Felkérte egy csárdásra, csakhogy a leányzó alaposan megszégyenítette: nemet mondott neki, hogy ő ilyen lusta ifjúval nem hajlandó ropni. A legényt azonban csak nem hagyta nyugodni a vére, ezután állandóan ostromolta a leányt, teljesen belé szerelmesedett. Teltek-múltak a hetek, hiába vitt virágot neki, meg selyemszalagot, porcelán csecsebecsét – azt a keveset is, ami jutott neki, ajándékokra költötte –, a lány szívét nem tudta meglágyítani. Végül aztán nem bírta tovább, s megkérdezte választottját, miért nem fogadja az ő udvarlását.

– Lusta, semmirekellő alak vagy, aki csak lopja a napot – felelte a lány. – Apám úgysem adna feleségül ilyen emberhez.

A szegény legény roppant megsértődött ezen a válaszon, s duzzogva hazament, leheveredett a kemence padkájára, és egész nap ott feküdt. Estére felkelt, megvakarta a fejét, s belátta: igaza lehet a lánynak, hiszen ma sem csinált semmit.

Olvass tovább →

Mese a pöttyös labdáról

/ Üveges Szilvia

A pöttyös labda sokat játszott: gazdái, a kislány és a kisfiú – testvérek voltak – gyakran kiszaladtak vele az udvarra vagy a szomszédba más gyerekekhez. Szállt a pöttyös labda kézről kézre, vidám kacagás töltötte be az utca csendjét, még a felhők is szétszaladtak a nap elől, amikor a gyerekek zsivaja felhallatszott a kék égig. A pöttyös labda ilyenkor érezte elemében magát, élvezte a játékot, nem szédült, nem lett rosszul, amikor pörgették-forgatták, a magasba emelkedett, majd alászállt a gyep felé, s még az sem zavarta, ha véletlenül a földre pottyant, mert valamelyik lurkó nem tudta elkapni. Ha embernek születik, biztos repülőgép-pilóta lett volna, de pöttyös labda volt, és nem is bánta, boldogan élt, és tette a dolgát: szórakoztatta a gyerekeket.

Egy borongós, szürke napon azonban az egyik nagyobb fiú, aki rendszeresen részt vett a mókában, bőr focilabdával érkezett. A kisfiúk azonnal körbevették az új szerzeményt, aztán gyorsan kijelölték a pályát meg a kapukat, és rugdosni kezdték a focilabdát. A lányok bosszankodva nézték a tőlük elpártolt fiúkat, aztán félrevonultak, és játszani kezdtek a pöttyös labdával. Aki bizony csodálkozva szemlélte társát: nem fáj neki, hogy össze-vissza rugdossák? Tócsába pottyant, sárba gurult, nem kímélték a gyerekek. Viszont megbecsülték, nagyra tartották – legalábbis a fiúk. A kislányok nem is vettek róla tudomást, de idővel valahogy egyre ritkábban vették elő a pöttyös labdát. Csoportba gyűlve pletykálkodtak, kacarásztak, virágot tűztek a hajukba, ruhákról beszélgettek.

Olvass tovább →

A piros virág és a szellő

/ Üveges Szilvia

A hosszú szárú, piros virág magasra emelte fejét a csendes nyári napon. Büszkén nézett szét a réten, tudta, ő a legszebb növény közel s távol. Örömmel fogadta, amikor rászállt egy pillangó, mert tovább emelte pompáját. Nem bánta a méhecskék látogatását sem. Vigyék csak jó messzire virágporát és hírét!

Amikor azonban a szellő suhant mellé, és meglegyintette, hangosan bosszankodni kezdett.

– Menj innen! Ha meghajlítod a száramat, alacsonyabb leszek, és nem látszom ki a rét többi növénye közül! – szólt rá mérgesen.

A szellő megharagudott a goromba megjegyzésért, és megsértődött. Faképnél hagyta a piros virágot, amit a rátarti szépség elégedetten vett tudomásul. Nem tudhatta, hogy a szellő anyukájához, a szélhez és apukájához, az orkánhoz igyekszik – árulkodni. Amikor a szellő elpanaszolta nekik, milyen utálatos volt vele a piros virág, szülei felháborodtak, s együtt keltek útra, hogy elégtételt, legalább egy bocsánatkérést követeljenek a piros virágtól. Amerre jártak, letörtek a fák, porig hajoltak a fűszálak és virágok, reszkettek a növények, menekültek az állatok. Az emberek csodálkoztak, milyen szélvihar kerekedett szinte a semmiből.

Olvass tovább →

A hólabda-küldetés 5. rész

/ Üveges Szilvia

– Elfelejtettük a küldetést – szólt suttogva Berci a hólabdához.

– Jaj! – kiáltott fel a hólabda ijedten, és biztosan a homlokára is csapott volna, ha lett volna keze. De labdaként nem volt.

– Nincs még veszve semmi, ne aggódj – nyugtatta Berci, mert már tudta, hogy a kis gömböcske hajlamos pánikba esni. – Megnézem, kint van-e már.

Berci odaosont a kerítéshez, és átlesett. Anna kint volt, a házuk közelében – viszonylag messze Bercitől – rollerezett. Hogyan kellene közelebb csalogatni? Így nehéz vele szóba elegyedni, kiabálni meg mégsem kellene… Bercinek hirtelen ragyogó ötlete támadt.

– Gyere csak – súgta a hólabdának. – Átdoblak, és megkérem Annát, adjon vissza.

– Juj, ez veszélyes lehet – tiltakozott a hólabda. – Mi van, ha lebukok előtte? Vagy nem ad vissza? Vagy megütöm magam?

Olvass tovább →

A hólabda-küldetés 4. rész

/ Üveges Szilvia

Berci lehunyta a szemét, nekirugaszkodott a lábával, és akkorát ugrott, amekkorát csak bírt. A következő pillanatban azt érezte, hogy földet ér a lábával, még csak el sem esett. Kinyitotta a szemét. Kint volt. Habár sok időt töltöttek lent, odafent mégsem lett sötétebb. Mintha itt nem telt volna az idő. Ebben is igaza volt a hólabdának: fent csak egy pillanatig tartott az egész, ami odalent hosszú óráknak tűnt.

– Most hogyan tovább? – nézett a hólabdára.

– Ezen töröm a kobakom – válaszolt elkámpicsorodott arckifejezéssel a hólabda. – Nem hiszem, hogy van értelme tovább odalent keresgélni. Pedig úgy reménykedtem benne, hogy így sikerül megtudnom!

Berci megsajnálta a hólabdát, segíteni akart neki.

– Mi lenne, ha átmennél Annáékhoz? – ajánlotta. – Ha ott vagy a közelében, talán meghallasz valamit, vagy meglátod, mivel szeret játszani…

– Igen, valószínűleg nincs más lehetőségem – mondta csendesen a hógolyó.

– Átteszlek a kerítésen, és holnap délután visszajövök ide érted – ígérte Berci. – Jó lesz így? Hátha addig megtudsz valamit. Ha meg nem, akkor kitalálunk újabb tervet.

– Ez így jó lesz, nagyon köszönöm – válaszolt a hólabda.

Berci a kerítéshez vitte, és ügyesen átdugta a kerítés résén.

– Holnap itt találkozunk! – búcsúzott el tőle.

– Rendben! – hallatszott a hólabda hangja.

Mivel lassan teljesen besötétedett, Berci befelé indult. Izgult újdonsült barátjáért, de hátha sikerrel jár odaát!

Olvass tovább →

A hólabda-küldetés 3. rész

/ Üveges Szilvia

A következő pillanatban azt érezte, hogy valahová beesik. Zavartan nyitotta ki a szemét, miközben a talpára huppant. Egy sötét alagútban állt, feje felett apró nyíláson át kevéske fény szűrődött be. Onnan érkezett.

– Nahát – ámult el hangosan. – Tényleg befértem.

– Ugye, mondtam? – nevetett rá a hólabda.

Berci maga elé világított a zseblámpával. Az alagútban sötétség honolt. Berci kicsit félt, ugyanakkor kíváncsi is volt. Talán még jobban, mint amennyire félt.

A távolban mintha fény pislákolt volna, Berci óvatos léptekkel arrafelé indult. Hamarosan kiszélesedett az alagút, és egy terembe ért, ahol fali lámpák világítottak. A teremben rengeteg játékot látott. Berci felkiáltott meglepetésében. A játékok mindegyike nagyon ismerős volt, csupa olyasmi, amit szívesen elfogadott volna. Mintha már látta volna őket…

– Hű, de klassz az az autó! Milyen jó lenne egy ilyen házikó nekem is! Nézd, ilyen versenypályát már láttam valahol, nagyon tetszik! – ujjongott Berci, és lelkesen szaladgált egyik játéktól a másikig.

– Ismerősek? – kérdezte a hólabda somolyogva.

– Igen – felelte Berci –, de nem tudom, honnan. Nekem nincsenek ilyen játékaim.

Olvass tovább →

A hólabda-küldetés 2. rész

/ Üveges Szilvia

– Milyen titkos küldetésben? – csodálkozott Berci.

– Azt most nem mondhatom el. Titok. Ezért titkos a küldetés – magyarázta a hógolyó.

– Tényleg hóból vagy? – faggatta tovább Berci.

– Igen.

– Akkor hogyan nem olvadtál el, mint a többiek?

– Ez is titok – vágta rá a hógolyó.

– Így nehéz beszélgetni, ha minden titok – állapította meg csalódottan Berci.

– Hiszen mondtam már, hogy különleges hógolyó vagyok. Ha nem lennék különleges, elolvadtam volna – tódította a hólabda.

Berci felállt, a ház felé fordult. Anya az ajtóban állt.

– Bercikém, bejössz, vagy játszol még kint egy kicsit? – kérdezte tőle.

– Maradj kint velem – kérte a hógolyó halkan. Berci ránézett.

– Úgyse mondasz semmit – jegyezte meg Berci rosszkedvűen.

– Jól van, jól van, akkor majd mondok – sietett a válasszal a hógolyó. – De ha bemégy, akkor nem tudunk beszélgetni.

– Nos? – türelmetlenkedett anya.

– Még egy kicsit kint maradok – kiáltott vissza Berci némi habozás után. A kíváncsisága ismét felülkerekedett. Vajon miről mesél majd a hólabda?

Olvass tovább →

A hólabda-küldetés 1. rész

/ Üveges Szilvia

Berci ámulva lesett ki az ablakon: esett a hó. A szoba falán függő naptár még novembert mutatott, az utolsó őszi hónap végén jártak. Berci nem emlékezett, hogy valaha életében ilyen korán hóesést látott volna. Még decemberben is ritkaságszámba ment, leginkább csak hetekkel karácsony után fordult elő, már az új esztendőben.

Ezúttal azonban – úgy tűnik – korán megérkezett az igazi téli időjárás. A barátságtalanul szürke felhőből szép, szabályos, fehér hópelyhek hullottak alá a földre. Berci percekig bámulta az üvegen át, majd hirtelen feleszmélve kiszaladt a szobából.

– Anya, esik a hó! – kiáltotta, s az öröm hatalmas mosolyt csalt arcára.

Anya a másik szobában vasalt, és meglepetten fordult az ablak felé.

– Nahát, tényleg! – állapította meg.

– Ki szeretnék menni! – lelkesedett Berci.

– Rendben, csak jól öltözz fel! – válaszolt anya.

Berci visszarohant a szobájába, és meleg ruhát kezdett keresni a szekrényben. Pár pillanat múlva anya is belépett, és segített neki kiválasztani a megfelelő ruhadarabokat. Berci villámgyorsan átöltözött, felvette még a csizmáját, sálját, sapkáját, télikabátját, s már indult is volna az udvarra. Ám anya még utánaszólt.

– Itt a kesztyűd, húzd fel ezt is, ne fázzon a kezed!

Berci türelmetlenül próbálta felcibálni a kesztyűt, de a nagy sietségben minduntalan rossz helyre dugta az ujjait.

– Várj, segítek – nevetett rá anya. – A kapkodás nem visz előrébb – tette hozzá.

– Csak nehogy közben elálljon a hóesés – aggodalmaskodott Berci.

Olvass tovább →

Az éhes sárkány és a királylány 2. rész

/ Üveges Szilvia

A királylány szeme elkerekedett. Mi tagadás, nem ilyen végkifejletre számított! Most mitévő legyen? Nem szeretne sárkányeleség lenni!

– Már úgy lefogytam itt, csupa csont és bőr vagyok, egy ekkora sárkány nemigen lakna jól velem – hadarta a királylány, mert hirtelen ez jutott eszébe mentő ötletként.

– A semminél ez is jobb – ismételte meg a sárkány első feje, amit néhány perccel korábban mondott.

– És utána a te részedet is megehetem a maradékból – fűzte hozzá a második, a többiek pedig lelkesen bólogattak.

Hűha, ennek a fele sem tréfa – gondolta a királylány, és agyában rémülten kutatott valami hatásos kifogás után. A következő pillanatban új ötlete támadt.

– És mondd csak, sárkány, mihez kezdtél a kerted tönkrement termésével? – kérdezte a királylány, miközben igyekezett nyugodt maradni.

– Mihez kezdtem volna? – nézett rá csodálkozva mind a hét fej. – Ott hever a földön, ha csak a madarak rá nem jártak. Ugye nem gondolod, hogy azt kellene megennem helyetted? – gyanakodott a sárkány.

Olvass tovább →

Az éhes sárkány és a királylány 1. rész

/ Üveges Szilvia

A hétfejű sárkány egyedül élt magas szirten épült, hatalmas várában. A nehezen megközelíthető erődben azonban hamar felkopott volna az álla, így volt a közelben egy gazdagon termő zöldséges- és gyümölcsöskertje, ahová gyakran kijárt. Időnként vadászott is, elejtve egy-egy nagyobb vadat, máskor meg egy-egy kósza lovag tévedt az otthonába, s bizony a hétfejű nagyon szerette a húst. Nem volt oka panaszra, mindig jutott a tányérra finom falat.

Egy különösen száraz esztendőben azonban alig termett valami a korábban szépséges kertjében. Gyümölcsből és zöldségből is csak egészen keveset tudott betakarítani, s hiába indult gyakrabban vadászatra, megfogyatkoztak a vadak is. Lovagokat pedig már nagyon-nagyon régen – legalább ezer éve – nem látott, néha el is tűnődött, léteznek-e még egyáltalán…

Egy szó, mint száz, az éléskamra kiürült, a sárkány pedig éhezni kezdett. Mind a hét feje. El is kezdte törni mind a hét fejét, hogy kitalálja, hogyan jut élelemhez. S hamarosan a harmadik kobakjában meg is született az ötlet: elrabol egy királylányt, és a megmentésére induló lovagokkal majd jóllakik. Remélte, vannak még királylányok és vitézek is, mert anélkül bizony dugába dől a terve…

Olvass tovább →