Berci ámulva lesett ki az ablakon: esett a hó. A szoba falán függő naptár még novembert mutatott, az utolsó őszi hónap végén jártak. Berci nem emlékezett, hogy valaha életében ilyen korán hóesést látott volna. Még decemberben is ritkaságszámba ment, leginkább csak hetekkel karácsony után fordult elő, már az új esztendőben.

Ezúttal azonban – úgy tűnik – korán megérkezett az igazi téli időjárás. A barátságtalanul szürke felhőből szép, szabályos, fehér hópelyhek hullottak alá a földre. Berci percekig bámulta az üvegen át, majd hirtelen feleszmélve kiszaladt a szobából.

– Anya, esik a hó! – kiáltotta, s az öröm hatalmas mosolyt csalt arcára.

Anya a másik szobában vasalt, és meglepetten fordult az ablak felé.

– Nahát, tényleg! – állapította meg.

– Ki szeretnék menni! – lelkesedett Berci.

– Rendben, csak jól öltözz fel! – válaszolt anya.

Berci visszarohant a szobájába, és meleg ruhát kezdett keresni a szekrényben. Pár pillanat múlva anya is belépett, és segített neki kiválasztani a megfelelő ruhadarabokat. Berci villámgyorsan átöltözött, felvette még a csizmáját, sálját, sapkáját, télikabátját, s már indult is volna az udvarra. Ám anya még utánaszólt.

– Itt a kesztyűd, húzd fel ezt is, ne fázzon a kezed!

Berci türelmetlenül próbálta felcibálni a kesztyűt, de a nagy sietségben minduntalan rossz helyre dugta az ujjait.

– Várj, segítek – nevetett rá anya. – A kapkodás nem visz előrébb – tette hozzá.

– Csak nehogy közben elálljon a hóesés – aggodalmaskodott Berci.

De kár volt izgulnia emiatt. Amikor a kesztyű végre rendesen a helyére került, és Berci kilépett a ház ajtaján, még javában havazott. Olyannyira, hogy hamarosan kezdett a földön is megmaradni a hó, ami novemberben tényleg nagyon ritka. Berci felnézett, a szürke felhő beterítette az eget, nem is látszott a vége. A hópihék megültek a fák csupasz ágain, a fűszálakon, sőt hamarosan a járdán is tanyát vertek.

Berci elkapott néhány pelyhecskét, ám meleg kesztyűjében pillanatok alatt vízzé olvadtak. Amikor sötétedni kezdett, még mindig havazott, az utcai lámpa fényében különösen szépen csillogtak a szállingózó pelyhek. A hó már csikorgott a cipők, csizmák talpa alatt. Berci megpróbált hógolyót gyúrni.

– Az első hó még nem szokott tapadni – jegyezte meg anya, aki időközben – apával együtt – szintén kijött az udvarra.

Berci azért igyekezett tenyerében összenyomni és gombóccá formálni a havat. Csodálkozva látta, hogy sikerült: ez a hódarab bizony összeállt, akármennyire is nem jellemző ez az első hóesésre.

– Sikerült – mutatta a szüleinek.

– Mutasd! Nahát – csodálkozott anya, ma már másodjára.

– Ha esik még néhány centi, akár hóembert is építhetünk – mondta apa vidáman, és Bercinek is nagyon tetszett ez az ötlet.

A havazás azonban hamarosan elállt. Berci csalódottan vette tudomásul, hogy elfogytak a lefelé ereszkedő hópihék.

– Ne szomorkodj. Ebben a hidegben nem olvad el reggelre ez a kis hó – biztatta apa. – S holnap talán megered újra.

– Jó lenne – sóhajtott Berci.

Ideje volt bemenni, közelgett a vacsoraidő. Berci sajnálta otthagyni a havat, de eszébe jutott, milyen jó lesz a meleg szobában inni egy teát, s mi tagadás, meg is éhezett. Újra kezébe vette a nemrég gyúrt hógolyót. Legszívesebben becsempészte volna magával a tenyerében vagy a zsebében, legalább ezt a kicsi havat, de tudta, hogy bent pillanatok alatt elolvadna, és csak apró tócsa maradna a helyén. Úgy döntött, olyan helyre teszi odakint, ahol másnap is megtalálhatja. Körülnézett. Hová dugja? A kert sarkában, a smaragdtuja tövében biztos ráakad holnap reggel is. Odaszaladt hát a bokorhoz, a tövéhez helyezte a hógolyót, halkan elköszönt tőle, majd visszafutott a szüleihez.

Másnap reggel kíváncsian lesett ki az ablakon, vajon megmaradt-e a tegnapi hó. Hideg volt az éjszaka, egyetlen hópihe sem olvadt el, ott fehérlett mind a bokrokon, fákon, a füvön, a talajon. Berci izgatottan ellenőrizte az óvodába indulás előtt, ott van-e a hógolyója, ahová letette. Bizony ott várta őt a smaragdtuja tövében. Berci reménykedett, hogy nem olvad el délutánra, mire hazaér, és tud majd vele játszani.

Csakhogy napközben enyhült az idő, a nap is kisütött. Az előző napi kis hó néhány óra alatt teljesen eltűnt. Berci bánatosan indult haza az óvodából. Nem volt már egyáltalán hó sem az ovi udvarán, sem az utcákon. Otthon az udvaron sem.

– Ne bánkódj, kicsim, lesz még hó ezen a télen, ennél nagyobb is – vigasztalta anya, és Berci tudta, hogy igaza van, mégis letörten nézett végig a növények kopasz ágain, az immár újra fakózöld fűszálakon, a járda szürke lapjain és a föld fekete csupaszságán.

Tudta, látta, hogy minden hó elolvadt, de nem bírta megállni, hogy ne nézze meg a hógolyóját a smaragdtuja tövében. Biztosan az is vízzé vált – gondolta, miközben a kert sarka felé baktatott.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a bokor aljában megtalálta a hógolyóját – méghozzá teljes épségében. Még csak össze sem zsugorodott. Lehajolt, megfogta. Hidegnek és meglepően szilárdnak érezte, olyan kemény volt, hogy bele sem bírta nyomni az ujját. Mintha még jobban megfagyott volna…

– Hogyan lehetséges ez? – csodálkozott hangosan Berci. – Hiszen melegebb van, olvadnia kellett volna… – és már fordult is, hogy a golyóval elinduljon a ház felé, és megmutassa anyának.

Ám ekkor valami nagyon váratlan történt. A hógolyónak hirtelen arca lett, és a szája megszólalt.

– Pszt!

Berci ijedtében majdnem elejtette a hógolyót.

– Ne mutass meg a felnőtteknek! – mondta a golyó cérnavékony hangon.

Berci először meg sem bírt szólalni, aztán annyit tudott kinyögni:

– Te beszélsz?

Pedig számára is nyilvánvaló volt, hogy ez a hógolyó beszél, másképp hogyan szólhatna hozzá?

– Igen, de csak gyerekekkel – felelt a hógolyó.

A következő pillanatban Berci elejtette a golyót – életében még sose rémült meg ennyire, mint most. A hógolyó földet érve nem tört össze, hanem visszapattant. Mivel Berci nem kapta el, kicsit pattogott még, majd elgurult. Mint egy labda. Hólabda.

Amikor Berci felocsúdott meglepetéséből és ijedtségéből, a hógolyó után eredt. Az néhány méterrel arrébb várakozott a fűben. Berci leguggolt mellé, hogy jobban megnézhesse. Még mindig kicsit félelmetesnek találta, hogy a hógolyó beszél, de kíváncsi is volt.

– Megnyugodtál már? – kérdezte a fehér gömböcske vidáman.

– Azt hiszem, igen – válaszolta Berci zavartan.

– Kérdezz bátran! – mosolygott rá biztatóan a hógolyó.

– Ki vagy? – érdeklődött Berci.

– Különleges hógolyó vagyok, titkos küldetésben járok – hangzott a felelet.

 

Holnaptól olvasható a történet második része.