Berci ámulva lesett ki az ablakon: esett a hó. A szoba falán függő naptár még novembert mutatott, az utolsó őszi hónap végén jártak. Berci nem emlékezett, hogy valaha életében ilyen korán hóesést látott volna. Még decemberben is ritkaságszámba ment, leginkább csak hetekkel karácsony után fordult elő, már az új esztendőben.
Ezúttal azonban – úgy tűnik – korán megérkezett az igazi téli időjárás. A barátságtalanul szürke felhőből szép, szabályos, fehér hópelyhek hullottak alá a földre. Berci percekig bámulta az üvegen át, majd hirtelen feleszmélve kiszaladt a szobából.
– Anya, esik a hó! – kiáltotta, s az öröm hatalmas mosolyt csalt arcára.
Anya a másik szobában vasalt, és meglepetten fordult az ablak felé.
– Nahát, tényleg! – állapította meg.
– Ki szeretnék menni! – lelkesedett Berci.
– Rendben, csak jól öltözz fel! – válaszolt anya.
Berci visszarohant a szobájába, és meleg ruhát kezdett keresni a szekrényben. Pár pillanat múlva anya is belépett, és segített neki kiválasztani a megfelelő ruhadarabokat. Berci villámgyorsan átöltözött, felvette még a csizmáját, sálját, sapkáját, télikabátját, s már indult is volna az udvarra. Ám anya még utánaszólt.
– Itt a kesztyűd, húzd fel ezt is, ne fázzon a kezed!
Berci türelmetlenül próbálta felcibálni a kesztyűt, de a nagy sietségben minduntalan rossz helyre dugta az ujjait.
– Várj, segítek – nevetett rá anya. – A kapkodás nem visz előrébb – tette hozzá.
– Csak nehogy közben elálljon a hóesés – aggodalmaskodott Berci.