Egy késő téli, borongós napon Erdővári Manó meleg szobájában olvasgatott, miközben finom gyümölcsteáját kortyolgatta. Élvezte a pihenést, a csendet és a nyugalmat, szerette ezeket a téli délutánokat, amikor tulajdonképpen semmi nem történt, csak egyszerűen jó volt a szoba melegéből kitekinteni a fagyos világra.

Manó teljesen belemerült az olvasásba, épp a legizgalmasabb résznél tartott, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Mi tagadás, Manó nem örült annak, hogy megzavarták. Félretette a könyvet, magában morogva felállt, és ajtót nyitott. A küszöbön jó barátja, az erdőben élő kedves kislány, Esthajnal toporgott fülig érő szájjal.

– Itt a tavasz! – kiáltott lelkendezve köszönés helyett.

– Hol? – kérdezett vissza csodálkozva Manó.

– Hát az erdőben – vágta rá Esthajnal, és karjával nagy kört rajzolt, a környező fákra mutatva. – Gyere, keressünk hóvirágot!

– Szerintem nem nyílnak még a hóvirágok – jegyezte meg óvatosan Manó, bár észrevette, hogy meglepően enyhe az idő. Inkább csak nem volt kedve kimozdulni, szívesebben olvasta volna tovább a könyvét.

– De, már találtam néhányat útközben!

– Tényleg? – ámult el Manó, és kezdett kíváncsi lenni. Már ennyire tél végén járnának? Nem is figyelte a naptárt.

– Vedd fel a kabátod, és gyere! – sürgette Esthajnal, Manó pedig némi habozás után magára öltötte télikabátját és sapkáját.

Esthajnal vidáman szökdécselt fától fáig, Manó komótosabb léptekkel követte. A kislány megmutatta, hol talált hóvirágot. Pár szál fehér virág bújt meg szerényen ott, ahol ritkább volt az aljnövényzet. Manó megörült a virágoknak, és már nem bánta, hogy Esthajnal felállította a könyve mellől. Az első hóvirágok szirombontása mindig különleges eseménynek számított az erdőben, jelezve a tavasz közeledtét. Találtak még néhányat, amelyek azonban még nem nyíltak ki.

Manó azt is megállapította, hogy a krókuszok is kidugták hegyüket, hamarosan virágozni kezdenek ők is. Esthajnal azt találgatta, milyen színűek lesznek. Sárgák, lilák, fehérek?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Manó. – De hamarosan kiderül.

Hirtelen zaj ütötte meg a fülüket. Hangos beszéd. Emberek! Manó meglepődött, errefelé nem szoktak emberek járni. Gyorsan elbújt Esthajnallal, meg ne lássák őket. Kisvártatva felbukkantak a kirándulók, akik hóvirágot kerestek. Amikor észrevették a kinyílt példányokat, körbevették őket.

– Jaj, de szépek! – ujjongtak. – Ebből már szép kis csokrot vihetünk haza.

Manó és Esthajnal összenéztek.

– Ezek az emberek le akarják tépni a hóvirágokat! – suttogta Esthajnal elszörnyedve. – De hiszen nem szabad! Védett növény.

– Nem is engedjük! – jelentette ki Manó, majd sípjához nyúlt, amely mindig a nyakában lógott, és jókorát fújt belé.

A következő pillanatban lábdobogás hallatszott. Az őzek a közelben jártak, és – megismerve Manó sípjának hangját – azonnal feléjük indultak. Amikor észrevették az embereket, megtorpantak, nem mertek közelebb jönni. De nem is volt rá szükség. A kirándulók is meglátták az őzeket, és megpróbáltak közelebb kerülni hozzájuk, hogy lefényképezzék őket. Az állatok meglódultak az ellenkező irányba, az emberek utánuk szaladtak, otthagyva a hóvirágokat.

Manó csak erre várt. Esthajnallal kiugrott rejtekéből, és lehullott falevelekkel borította be a hóvirágokat, hogy az emberek ne vegyék észre őket, ha visszatérnek. Nem volt könnyű dolguk, hiszen ilyenkor, tél végén már alig találni a földön leveleket, de szerencsére alig négy elég volt, hogy a hóvirágokat eldugják a kíváncsi szemek és a leszakítani akaró kezek elől.

Amikor végeztek, visszabújtak előbbi helyükre, és vártak. Az őzek gyorsan eltűntek az emberek szeme elől, s a kirándulók keresni kezdték az imént látott hóvirágokat. De nem találták őket. Zavartan bolyongtak a fák között, és igyekeztek visszaemlékezni, hol nőttek a hóvirágok, de Manó és Esthajnal ügyesen dolgoztak, a hóvirágok rejtve maradtak.

Az emberek hamarosan feladták a keresgélést, tovább haladtak. Tél végén még korán sötétedett, sietniük kellett, ha világosban ki akartak érni az erdőből.

Amikor eltávolodtak és zsivajuk is elült a fák között, Manó és Esthajnal előbújtak, és elégedetten kezet fogtak egymással.

– De jó, hogy kicsaltál hóvirágot keresni! – nevetett Manó a kislányra. – Így megmenthettük ezt a néhány szál virágot, a tavasz első hírnökeit.

A két barát kiszabadította a falevelek alól az elbújtatott növényeket, hogy azok elég fényt kapjanak, majd hazafelé indultak. Manó elkísérte a házukig Esthajnalt, majd saját otthona felé vette az irányt. Hazaérve főzött egy jó meleg teát, és újra elővette a könyvét. A séta és a mentőakció után is jólesett az olvasás és a csendes pihenés. Még talán jobban is, mint előtte.