Erdővári Manó és a hóvirágok

Egy késő téli, borongós napon Erdővári Manó meleg szobájában olvasgatott, miközben finom gyümölcsteáját kortyolgatta. Élvezte a pihenést, a csendet és a nyugalmat, szerette ezeket a téli délutánokat, amikor tulajdonképpen semmi nem történt, csak egyszerűen jó volt a szoba melegéből kitekinteni a fagyos világra.

Manó teljesen belemerült az olvasásba, épp a legizgalmasabb résznél tartott, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Mi tagadás, Manó nem örült annak, hogy megzavarták. Félretette a könyvet, magában morogva felállt, és ajtót nyitott. A küszöbön jó barátja, az erdőben élő kedves kislány, Esthajnal toporgott fülig érő szájjal.

– Itt a tavasz! – kiáltott lelkendezve köszönés helyett.

– Hol? – kérdezett vissza csodálkozva Manó.

– Hát az erdőben – vágta rá Esthajnal, és karjával nagy kört rajzolt, a környező fákra mutatva. – Gyere, keressünk hóvirágot!

– Szerintem nem nyílnak még a hóvirágok – jegyezte meg óvatosan Manó, bár észrevette, hogy meglepően enyhe az idő. Inkább csak nem volt kedve kimozdulni, szívesebben olvasta volna tovább a könyvét.

– De, már találtam néhányat útközben!

– Tényleg? – ámult el Manó, és kezdett kíváncsi lenni. Már ennyire tél végén járnának? Nem is figyelte a naptárt.

– Vedd fel a kabátod, és gyere! – sürgette Esthajnal, Manó pedig némi habozás után magára öltötte télikabátját és sapkáját.

Olvass tovább →

Üdvözlet a lengék különös világában

Ez a nyár a hosszabb, folytatásos mesékről is szólt számunkra, hiszen Kányádi Sándor Világlátott egérkéje után egy másik, több esténket betöltő történetbe kezdtünk. Berg Judit Lengemesék sorozatának első, Tavasz alcímet viselő könyvét olvastuk, amelyikben több, egymáshoz első pillantásra talán lazán, de mégiscsak szervesen kapcsolódó mese található. A sorrendet mindenesetre nem érdemes felcserélni, hiszen vannak olyan visszautalások, illetve következmények, amelyek csakis az előzmények ismeretében érthetőek meg.

Füttyös Vilkóval, a könyv főszereplőjével könnyen azonosul egy gyerek: Vilkó éles eszű, merész, és alig várja, hogy belépjen a felnőttek világába, ám hiába ügyesebb, okosabb és bátrabb társainál, a haja nem akar bebarnulni – s bizony ez a feltétele annak, hogy felnőtté avassák. Így hiába vágyakozik, gyerek marad… Ráadásul gyakran megbüntetik, mivel rendre feszegeti, sőt néha megszegi a szabályokat. Viszont remek ötletei vannak, például veszélyjelző hálózatat épít ki a Nádtengerben.

Füttyös Vilkóval könnyen azonosulhatnak a gyerekek

Olvass tovább →

A vadludak és az iránytű

Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

Olvass tovább →

A bárányfelhők leckéje

A szikrázóan kék égen csupán néhány bárányfelhő úszkált. Két kis – egymásra nagyon hasonlító – felhőcske pedig szorosan egymás mellett haladt. Testvérek voltak: Csuszi és Zebi.

Ezen a csodaszép napon önfeledten élvezték a jó időt, miközben a tájat szemlélték. Késő tavasz volt, a fák, bokrok zöld ruhát öltöttek, és színes virágok pompáztak mindenfelé. Csuszi és Zebi gyönyörködve nézegették az alattuk elterülő erdőket, mezőket, réteket, szépen gondozott kerteket.

Az egyik falu határában egy kisfiúra lettek figyelmesek. A gyerek kavicsokat szedegetett a földről, majd a kövekkel a közeli állatokat vette célba. Megpróbálta eltalálni a tölgyfán éneklő rigót, s miután az ijedten elrepült, egy verebet igyekezett megdobni. Szerencsére a veréb is idejében fel tudott röppenni. Egy arra kóborló macskát szintén megcélzott a fiú, de elvétette – a cica rémülten menekült. Miután több állatot nem látott a közelben, a gyerek a virágokat szemelte ki újabb célpontnak. Mivel – az állatokkal ellentétben – a növények nem tudtak elugrani, de még csak elhajolni sem, néhány virágnak letört a feje.

Csuszi és Zebi bosszúsan néztek össze, nem tetszett nekik a fiú viselkedése. Sajnálták az állatokat és a tönkrement virágokat is.

Olvass tovább →

A húsvéti nyuszi naptára

Amikor a hóvirágok kinyíltak, és a nárciszok hegye is kibújt a föld alól, a kis fehér nyuszi tavaszi nagytakarítást tartott otthonában. Bizony már ráfért a lomtalanítás és a tisztogatás a kuckójára, így igyekezett alapos munkát végezni. El is fáradt estére, jólesett ágyba bújni és aludni egy nagyot.

Másnap a kis fehér nyuszi meg akarta nézni a naptárát, szerette volna megtudni, idén mikor lesz húsvét. De nem találta a kalendáriumot; tegnap a nagy rendrakásban eltehette, de nem emlékezett, hová. Egyre kétségbeesettebben kereste a naptárt, de hiába… Még a szemetest is feltúrta, hasztalan… Az előző esti szép rendnek nyoma sem maradt, a nyuszi mindent felforgatott, ám eredménytelenül.

– Mi lesz most a húsvéttal? – pityeredett el, mert nem akármilyen tapsifüles volt ő, hanem személyesen a húsvéti nyuszi. – Nem tudom, mikorra kell megfestenem a tojásokat és eldugnom a kertekben!

Olvass tovább →