A szikrázóan kék égen csupán néhány bárányfelhő úszkált. Két kis – egymásra nagyon hasonlító – felhőcske pedig szorosan egymás mellett haladt. Testvérek voltak: Csuszi és Zebi.

Ezen a csodaszép napon önfeledten élvezték a jó időt, miközben a tájat szemlélték. Késő tavasz volt, a fák, bokrok zöld ruhát öltöttek, és színes virágok pompáztak mindenfelé. Csuszi és Zebi gyönyörködve nézegették az alattuk elterülő erdőket, mezőket, réteket, szépen gondozott kerteket.

Az egyik falu határában egy kisfiúra lettek figyelmesek. A gyerek kavicsokat szedegetett a földről, majd a kövekkel a közeli állatokat vette célba. Megpróbálta eltalálni a tölgyfán éneklő rigót, s miután az ijedten elrepült, egy verebet igyekezett megdobni. Szerencsére a veréb is idejében fel tudott röppenni. Egy arra kóborló macskát szintén megcélzott a fiú, de elvétette – a cica rémülten menekült. Miután több állatot nem látott a közelben, a gyerek a virágokat szemelte ki újabb célpontnak. Mivel – az állatokkal ellentétben – a növények nem tudtak elugrani, de még csak elhajolni sem, néhány virágnak letört a feje.

Csuszi és Zebi bosszúsan néztek össze, nem tetszett nekik a fiú viselkedése. Sajnálták az állatokat és a tönkrement virágokat is.

– Meg kellene leckéztetni – jegyezte meg Csuszi, és Zebi helyeslően bólogatott.

Ám ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számított. A fiú felpillantott az égre, meglátta a két kis felhőt, és újabb ötlete támadt. Ezúttal őket vette célba kavicsaival! Csuszi és Zebi nem féltek; bennük nem tehetett kárt holmi kavics. Kíváncsian figyelték, mi sül ki ebből. A felhajított kövecske emelkedett, emelkedett, ám a közeli tölgyfa tetejéig sem szállt fel. A két bárányfelhőt meg sem közelítette. A fiú újra próbálkozott, ezúttal nagyobb, súlyosabb kavicsot vett tenyerébe. Ez a kő magasabbra repült, mint az előbbi, de továbbra is nagyon messze elmaradt a felhőktől. Csuszi és Zebi most már kuncogtak, és némi kárörömmel figyelték a fiú hiábavaló igyekezetét, aki bárhogyan is küszködött, nem sikerült elég magasra röpítenie a köveket. Egy idő után aztán megunta a dolgot, és ismét a virágokat vette célba.

Ezt már mégsem hagyhatták a kis bárányfelhők! Összekacsintottak, és pontosan a kisfiú fölé úsztak, majd megnyitották csapjukat. Elkezdett cseperegni az eső. A gyerek meghökkenve nézett fel. Hiszen az előbb még ragyogóan sütött a nap, hogyan kerültek ide ezek a felhők? A fiú csodálkozva látta, hogy a két kis bárányfelhőből hullanak a cseppek, ráadásul egyre sűrűbben. Langyos, áztató eső kerekedett, amilyen késő tavasszal egyáltalán nem ritka. A gyerek ledobta a kezében lévő kavicsot, és futva indult hazafelé. Csuszi és Zebi egyetlen pillanatra sem maradtak le, mindvégig követték. A virágok hálásan mosolyogtak, a nemrég célba vett rigó pedig jókedvűen fütyült. A veréb is visszamerészkedett, és kacagva figyelte, ahogy a fiú bőrig ázik. A cica egy kerítés tetején feküdt, és elégedetten dorombolt. Ő nem ázott meg, csak a kavicsdobáló gyerek felett esett az eső.

A fiú beszaladt a kapujukon, a tornácon álló édesanyja meglepetésében összecsapta a kezét.

– Te hogyan lettél vizes? – ámuldozott, majd észrevette, hogy pontosan a gyermeke fölött sűrűn potyognak az esőcseppek. – Csináltál valami rosszat? – kérdezte gyanakodva.

– Megdobáltam kaviccsal az állatokat, a virágokat és a felhőket – vallotta be a fiú. – De soha többé nem teszek ilyet – fogadkozott rögtön.

– Az bizony jó lesz – bólogatott az édesanyja, majd beterelte a házba a fiát, hogy száraz ruhát adjon neki.

A két bárányfelhő összenevetett, és elzárta a csapokat.

– Remélem, tényleg komolyan gondolja, hogy többé nem dobálózik – jegyezte meg Zebi.

– Ha nem, akkor újra megáztatjuk kicsit – kacsintott huncutul Csuszi. – Majd figyelünk rá – tette hozzá.

Az esőcseppek hamar felszáradtak. A virágok megköszönték a két kis bárányfelhőnek, hogy megvédték őket, majd Csuszi és Zebi folytatták útjukat a színpompás és újra békés táj felett.