Babber lovag és a hajmosás

Babber lovag nem szeretett hajat mosni. Pontosabban nem szerette, amikor a szülei a haját mosták. Sőt kimondottan utálta. Minden alkalommal ordított, ahogy a torkán kifért. Hiába próbált az anyukája és az apukája a lelkére beszélni, hogy nem fáj ez, meg a felnőttek is megmossák a sajátjukat, a szép szó nem ért semmit. Babber ugyanúgy sírt és kiabált legközelebb is.

Egyik nap különösen rossz hangulatban volt, és – ha ez egyáltalán lehetséges – még a szokásosnál is nagyobb cirkuszt rendezett. De apa akkor is megmosta a haját. Babber lovag nehezen nyugodott meg utána, még akkor is hüppögött kicsit, amikor nem sokkal később ágyba bújt. Megkapta a jóéjt-puszikat, majd bezáródott az ajtó.

Ekkor Babber lovag motoszkálást hallott a szobában. Megijedt, felült, de a következő pillanatban meghallotta barátja hangját.

– Pszt, csak én vagyok az, Erdővári Manó – súgta. – Mi a baj? Annyira ordítottál, hogy a világ túlsó végén is meghallottam, csak sokáig tartott, míg ideértem.

– Apa megmosta a hajamat – árulta el Babber.

– És mi történt? – kérdezte Manó értetlenül.

– Semmi, csak ennyi. Apa megmosta a hajamat – ismételte meg Babber.

– Ezért rendeztél ekkora hangzavart? – csodálkozott Manó. – Én meg azt hittem, valami nagyon nagy bajod van. Hanyatt-homlok rohantam hozzád.

– Bocsánat – röstelkedett Babber –, de nekem ez elég nagy baj. Nem szeretem a hajmosást.

– De hát mi a gond vele? Nem fáj, csak vizes leszel – magyarázta Erdővári Manó.

– Akkor sem szeretem.

– Nem kell szeretni, de attól még nem kell teli torokból ordítani – csóválta a fejét Manó.

– A lovagok nem sírnak hajmosás közben? – jutott Babber eszébe a kérdés.

– Nem – állította határozottan Erdővári Manó.

– Biztos?

– Egészen biztos – bólintott Manó. – Tűzokádó sárkányokkal küzdenek; gondolj csak bele, ha azoktól nem félnek, akkor egy hajmosástól sem. Attól nem lesz semmi bajuk, hogy vizes lesz a fejük. Becsukják a szemüket és a szájukat, és akkor nem is csorog bele a víz – tette hozzá.

Babber eltöprengett, aztán megígérte, hogy máskor megpróbál ő is így tenni. Ha bezárja a száját, akkor pedig csendben is marad, hiszen úgy nem tud kiabálni.

A következő hajmosáskor tehát összeszorította a száját és a szemét, s arra gondolt, hogy a lovagok nem sírnak azért, mert vizes lesz a hajuk. Meg az arcuk. Meg a fülük. Meg a nyakuk. Apa ámulva dicsérte Babbert, milyen ügyesen tűri a hajmosást. Babber lovag pedig igyekezett kitartani, de a végén azért kigördült pár könnycsepp. Talán egy kis sampon mehetett a szemébe? Mindenesetre nem történt más, ordítás és hangos zokogás nélkül viselte Babber a hajmosást.

– Készen vagyunk! – mondta apa, és erre már anya is beszaladt a fürdőszobába.

– Nem sírtál? – nézett csodálkozva Babberre. – Egy hangot sem hallottam!

Babber – immár nyitott szemekkel – büszkén mosolygott. Sikerült! Úgy viselkedett, akár egy igazi lovag!

– Mint egy nagyfiú! – simogatta meg anya a vizes fejét, aztán meg is puszilgatta.

Attól kezdve Babber bátran, csendben állta a hajmosást, sőt idővel meg is szerette. Nyáron, nagy melegben különösen élvezte, ahogy a fején csordogáló víz felfrissíti.