Néha egy kandúrt is érdemes kérdezni

Egy menhelyi macskából is lehet betörőket elűző hős, ám addig hosszú, kalandokkal teli út vezet… Arisztotelész cica – pardon, kandúr! – történetét kedves ismerőseink ajánlották figyelmembe (ezúton is köszönjük nekik), s amikor a könyvtárban felfedeztük ezt a kötetet – még március elején –, akkor nem haboztunk sokat, kikölcsönöztük. Mivel a könyvtár (is) bezárt, így ez a könyv azóta is nálunk állomásozik, és időközben még egyszer elolvastuk. Mindkétszer élveztük: én a felolvasást, a fiam a mesét.

Na de ki kérdez egy kandúrt?
A borító telitalálat Arisztotelész töprengő tekintetével

Annette Herzog meseregénye, a Na de ki kérdez egy kandúrt? egyszerre szórakoztató, izgalmas, vicces és tanulságos olvasmány. A tizenegy fejezetben bepillantást nyerhetünk egy menhelyről befogadott házi kedvenc és az ő szemén át egy háromgyerekes, ízig-vérig mai család életébe. A történetet az állat meséli el, nem fukarkodva a csípős és mókás megjegyzésekkel.

Olvass tovább →

Valóság és varázslat mezsgyéjén

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy vagány kislányos mesét írjak – ami eddig mindig elmaradt, mert örülök, ha a gyermekemnek szánt, fiús mesékre jut időm. 🙂

Ezért is örültem, amikor Nádasi-Ozsvár Andrea alkotása, a Rebimesék első kötete, a Varázslények kezünkbe került. Ahogy a sorozat címe alapján sejthető, a főhős kislány: Rebeka vagy becenevén Rebi, aki mindig jót akar, mégis állandóan kalamajkába keveredik – hogy aztán a végére megoldja a zűrös helyzeteket. Rebi kalandjai a hat és fél éves fiamnak is tetszettek, többször hangosan felnevetett egy-egy mókás jelenet közben.

A mesékben – ahogy a cím alapján várható – keveredik a valóság és a varázslat világa, különös lények bukkannak fel Rebi környezetében: zűrboszorkány, szárnyas boroszlán, rosszcsont töpp, kobold, nem beszélve a Csíkoshátú Bőröndös Sompolykáról. Vannak köztük kedves és bosszantó figurák is, olykor segítenek Rebinek megoldást találni egy-egy nehézségre, máskor ők maguk jelentik a megoldandó problémát.

Rebi varázslatos világába kalauzol minket a kötet

Olvass tovább →

Üdvözlet a lengék különös világában

Ez a nyár a hosszabb, folytatásos mesékről is szólt számunkra, hiszen Kányádi Sándor Világlátott egérkéje után egy másik, több esténket betöltő történetbe kezdtünk. Berg Judit Lengemesék sorozatának első, Tavasz alcímet viselő könyvét olvastuk, amelyikben több, egymáshoz első pillantásra talán lazán, de mégiscsak szervesen kapcsolódó mese található. A sorrendet mindenesetre nem érdemes felcserélni, hiszen vannak olyan visszautalások, illetve következmények, amelyek csakis az előzmények ismeretében érthetőek meg.

Füttyös Vilkóval, a könyv főszereplőjével könnyen azonosul egy gyerek: Vilkó éles eszű, merész, és alig várja, hogy belépjen a felnőttek világába, ám hiába ügyesebb, okosabb és bátrabb társainál, a haja nem akar bebarnulni – s bizony ez a feltétele annak, hogy felnőtté avassák. Így hiába vágyakozik, gyerek marad… Ráadásul gyakran megbüntetik, mivel rendre feszegeti, sőt néha megszegi a szabályokat. Viszont remek ötletei vannak, például veszélyjelző hálózatat épít ki a Nádtengerben.

Füttyös Vilkóval könnyen azonosulhatnak a gyerekek

Olvass tovább →

A kisfiú, aki legyőzte a félelmét

Franklin, a kisteknős kedves barátunkká vált az idén, mióta először kölcsönöztünk a könyvtárból róla szóló könyvet. A zöld sorozatnak több darabját olvastuk azóta, a kisfiam megszerette Franklint és barátait (és én is). Franklinnel jobbára olyan hétköznapi kalandok esnek meg, amilyenek bármelyik gyerekkel megtörténhetnek. A mesék emberiek (noha állatfigurák a szereplők, akik persze emberi körülmények között élnek), erőszakmentesek, egy-egy, a gyerekek világára jellemző problémát, kérdéskört járnak körbe, és kínálnak megnyugtatónak tűnő megoldást – erről itt írtam már korábban a blogon.

Hogy most miért vettem újra elő Franklint? Nagy segítségünkre volt a közelmúltban. A gyermekem kisebb rutinműtéten esett át novemberben. Először műtötték, először altatták, s bár régebben éjszakáztunk már kórházban, arra nem emlékezett már. Én pedig igyekeztem felkészíteni, mire számítson. Októberben láttam meg egy könyvesboltban a Franklin és a bátorság című kötetet, amelyben a teknősnek picit megreped a páncélja, és meg kell műteni. Megvásároltam a könyvet, és néhány nappal az operáció előtt elővettem a kisfiamnak, aki megörült Franklinnek. (Annak meg különösen, hogy ez a sajátja lett, és nem kell visszavinni a könyvtárba.)

Ez a könyv is segített, hogy a fiam bátran vegye az újabb akadályt

Olvass tovább →

Babber lovag és a hajmosás

Babber lovag nem szeretett hajat mosni. Pontosabban nem szerette, amikor a szülei a haját mosták. Sőt kimondottan utálta. Minden alkalommal ordított, ahogy a torkán kifért. Hiába próbált az anyukája és az apukája a lelkére beszélni, hogy nem fáj ez, meg a felnőttek is megmossák a sajátjukat, a szép szó nem ért semmit. Babber ugyanúgy sírt és kiabált legközelebb is.

Egyik nap különösen rossz hangulatban volt, és – ha ez egyáltalán lehetséges – még a szokásosnál is nagyobb cirkuszt rendezett. De apa akkor is megmosta a haját. Babber lovag nehezen nyugodott meg utána, még akkor is hüppögött kicsit, amikor nem sokkal később ágyba bújt. Megkapta a jóéjt-puszikat, majd bezáródott az ajtó.

Olvass tovább →

Babber lovag oltást kap

Babber lovaghoz egyik nap így szólt az anyukája:

– Holnap reggel elmegyünk a doktor nénihez, aki oltást ad majd neked: egy injekciós tűvel megszúr.

– Miért? – kérdezte ijedt arccal Babber.

– Hogy ne betegedj meg – válaszolta anya.

– Fájni fog? – aggodalmaskodott Babber lovag.

– Csak kicsit. Inkább kellemetlen lesz, mint fájdalmas. De a lovagoknak meg se kottyan az ilyesmi – felelte az anyukája mosolyogva.

Babber azért szorongva gondolt a másnapra, bár nagyon igyekezett bátor maradni. Hiszen ha a lovagok fittyet hánynak az ilyen csekélységekre, akkor nevéhez hűen neki is így kell tennie!

Olvass tovább →