Néha egy kandúrt is érdemes kérdezni

Egy menhelyi macskából is lehet betörőket elűző hős, ám addig hosszú, kalandokkal teli út vezet… Arisztotelész cica – pardon, kandúr! – történetét kedves ismerőseink ajánlották figyelmembe (ezúton is köszönjük nekik), s amikor a könyvtárban felfedeztük ezt a kötetet – még március elején –, akkor nem haboztunk sokat, kikölcsönöztük. Mivel a könyvtár (is) bezárt, így ez a könyv azóta is nálunk állomásozik, és időközben még egyszer elolvastuk. Mindkétszer élveztük: én a felolvasást, a fiam a mesét.

Na de ki kérdez egy kandúrt?
A borító telitalálat Arisztotelész töprengő tekintetével

Annette Herzog meseregénye, a Na de ki kérdez egy kandúrt? egyszerre szórakoztató, izgalmas, vicces és tanulságos olvasmány. A tizenegy fejezetben bepillantást nyerhetünk egy menhelyről befogadott házi kedvenc és az ő szemén át egy háromgyerekes, ízig-vérig mai család életébe. A történetet az állat meséli el, nem fukarkodva a csípős és mókás megjegyzésekkel.

Arisztotelész egoista, önző és nagyképű – igazi macska –, ugyanakkor bátor és okos. Remekül megrajzolt karaktere hamar belopja magát a szívünkbe. Akárcsak kis barátja, a patkányoktól megmentett aprócska kutyus, akit Arisztotelész nemes egyszerűséggel gyáva nyuszinak nevez. Aztán persze róla is kiderül, hogy nem gyáva… és az ő sorsa is megnyugtatóan rendeződik a könyv végén.

A történet számomra kicsit lassan indult – ugyanakkor a gyerekemen nem láttam az unalom jeleit –, ám ahogy haladtunk előre, egyre izgalmasabbá vált a sztori, még nekem is. Amikor már úgy éreztük, hogy célegyenesbe fordult főhősünk, újabb váratlan fordulatok következtek, hogy aztán a kötet végére minden jól alakuljon, és kiderüljön (többek között), hogy egy macska is remek házőrző lehet, hogy létezhet barátság kutya és macska között, hogy nem mindig jó, ha teljesül a kívánságunk (bizony nem feltétlenül kényelmes a gazdival egy ágyban éjszakázni), és hogy a gonosznak tartott osztálytárs kedves és jóindulatú, csak éppen az ideálistól nagyon távol állnak a családi körülményei. Ez utóbbi tanulságot különösen fontosnak tartom a célcsoport kisiskolásoknál.

A kötetet nyolcéves kortól ajánlja a közreadó Naphegy Kiadó, s a nagy betűkkel szedett sorokat jól láthatóan a kezdő olvasóknak szánták. Én a hétévesnek felolvastam, már ő is nagyon élvezte a történetet, jókat kuncogott rajta, de szívesen a kezébe adom majd akkor is, amikor már önállóan próbálkozik a meseregényekkel. Külön szót érdemelnek Pe Grigo vidám illusztrációi, amelyek szellemes kísérői a szövegnek, és telitalálat a borító is. A magyar változat 2019-ben jelent meg.