Mesenaptárral várjuk az ünnepet

Ismét elsuhant egy esztendő, már decemberbe léptünk, s ahogy 2017 óta minden évben, ezúttal is készült adventi naptár a gyermekünknek. Mint azt a blogot régóta követők már megszokhatták, idén is folytatásos mese lapjai kerültek a kalendárium zsebeibe.

Évek óta jól ellátja a feladatát ez a naptár

Ebben az évben két gyerekről – egy fiúról és egy lányról – írtam, akik ikertestvérek. Nagymamájukat nem sokkal karácsony előtt baleset éri, s ez teljesen felforgatja az ünnepi menetrendet a családban. Az ikrek nehezen emésztik meg, hogy elmarad a közös mézeskalácssütés, s nagyi nem tudja elkészíteni különlegesen finom kekszét sem. Közeleg a szenteste, de a gyerekeknek egyáltalán nincs karácsonyi hangulatuk. Vajon megmenthető még az ünnep ebben a családban? S az ikrek mit tehetnek érte? Erről szól az idei adventi mese. Talán nem árulok el nagy meglepetést, hogy a vége persze jó lesz, hiszen december 24-én kinek van kedve ünneprontó befejezést olvasni?

A történetet november elején kezdtem írni, bár már szeptember közepe-vége óta törtem a fejem az ötleten. Nehezen érkezett az ihlet, ám az elmúlt hónap legelején egyszer csak felvillantak a képzeletbeli lámpák a fejemben, és munkához láttam. S idén először fordult elő, hogy december elsejére teljesen készen is lettem, így az összes tasakba bekerülhettek a lapok – minden napra egy A/5 méretű oldal. (Korábban a hiányzó részeket valamikor december folyamán csempésztem be a naptárba, az első esztendőben pedig estéről estére írtam az éppen következő epizódot.)

Olvass tovább →

Te mit kívánnál egy kvantumügynöktől?

Elképzelted már valaha, milyen lenne, ha egy szép (vagy kevésbé szép) napon reggel kinyitnád a házad ajtaját, és odakint a megszokott látvány helyett egy trópusi őserdő fogadna? Vagy szürke homoksivatag? És emiatt aztán nem kellene iskolába vagy munkába menni…

Talán már nem jutnak eszedbe ilyen gondolatok… úgy tízéves korod óta. Pedig milyen jó lenne kicsit álmodozni.

Kertész Erzsi Mindig másnap című könyve éppen ezt a varázslatot adhatja meg a felnőtt olvasónak, sőt a gyereknek is. A kötetet a szüleimtől kapta a fiam néhány hónapja, és édesanyám olvasta fel neki – azóta többször is. (Igen, a felolvasás a nagyszülőknél sem marad el, a nagymamák boldogan vállalják a feladatot.) Én így csak részleteket hallottam belőle egyszer-egyszer, viszont feltűnt a vidám hangulat. Néha anyukám is elnevette magát a szövegen, a gyermekem pedig nagy figyelemmel és láthatóan szintén remekül szórakozva – kacarászva – fülelt. Őszintén megmondom, kíváncsi lettem, és amikor legutóbb a végére értek, kölcsönkértem a könyvet. Elolvastam. Ezúttal csak magamnak, magamban. Én is jól mulattam rajta – előfordult, hogy hangosan felnevettem –, noha nyilvánvalóan nem én vagyok a célcsoport. Ráadásul a sztorit nem csak a fiam találta érdekesnek és izgalmasnak, hanem én is. Szóval nem csodáltam, hogy ez az alkotás sikert aratott.

A borító keltette vidám légkör belül is folytatódik

Olvass tovább →

Néha egy kandúrt is érdemes kérdezni

Egy menhelyi macskából is lehet betörőket elűző hős, ám addig hosszú, kalandokkal teli út vezet… Arisztotelész cica – pardon, kandúr! – történetét kedves ismerőseink ajánlották figyelmembe (ezúton is köszönjük nekik), s amikor a könyvtárban felfedeztük ezt a kötetet – még március elején –, akkor nem haboztunk sokat, kikölcsönöztük. Mivel a könyvtár (is) bezárt, így ez a könyv azóta is nálunk állomásozik, és időközben még egyszer elolvastuk. Mindkétszer élveztük: én a felolvasást, a fiam a mesét.

Na de ki kérdez egy kandúrt?
A borító telitalálat Arisztotelész töprengő tekintetével

Annette Herzog meseregénye, a Na de ki kérdez egy kandúrt? egyszerre szórakoztató, izgalmas, vicces és tanulságos olvasmány. A tizenegy fejezetben bepillantást nyerhetünk egy menhelyről befogadott házi kedvenc és az ő szemén át egy háromgyerekes, ízig-vérig mai család életébe. A történetet az állat meséli el, nem fukarkodva a csípős és mókás megjegyzésekkel.

Olvass tovább →

Egy nyuszigyerek hétköznapjai

Misuval, az aranyos kisnyuszival másfél éve találkoztunk először, és bár végigolvastuk a kötetet, komolyabb hatást nem gyakorolt sem a gyermekemre, sem rám. Néhány hete a könyvtárban ismét megtetszett a fiamnak ez a könyv, és újra kihoztuk, én pedig kíváncsian vártam, hogy a második találkozás milyen eredménnyel jár. Rotraut Susanne Berner Misu mindenre kíváncsi című könyvéről van szó, amelyet a borító hátulján két-öt éves gyerekeknek ajánlanak.

Nagyon bájosak a rajzok, a szereplők pedig igazán szerethetőek

Másfél éve négyéves volt a fiam, így éppen az érintett korosztályba tartozott, ennek ellenére nem kedvelte meg különösebben ezt a könyvecskét. Pedig korrektül megírták, a rövid történetek kedvesek, a nyuszigyerek életének hétköznapi pillanatait villantják fel, az epizódokban pedig bármelyik gyerek magára ismerhet. Egyszer elolvastuk, különösebb reakciót nem váltott ki a gyermekemnél, és nem is kérte az újraolvasást. Nekem magamnak is furcsa érzésem volt a kötettel kapcsolatban. A mesék inkább kis novellákra emlékeztettek, mintsem mesékre, s bár a történetek csattanóval végződtek, az volt a benyomásom, hogy ezeket csak én, a felnőtt értem és értékelem, a négyéves gyerek nem igazán. Vajon hogyan tetszhet ez a könyv egy kétéves apróságnak? – merült fel bennem az azóta is megválaszolatlan kérdés. Mintha nem is gyerekeknek, hanem szülőknek írták volna – fogalmazódott meg bennem a gondolat.

Olvass tovább →

Varázserejű cicák zsebben és könyvben

A Maszat-könyvek után újabb Berg Judit-sorozatot kezdtünk olvasni az utóbbi hónapokban, mégpedig a Cipelő cicákat. A Cipelő cicák a cirkuszban című kötet volt az első, amelyiket kikölcsönöztük a könyvtárból, majd jött a Cipelő cicák a városban – ez immár másodszor van nálunk –, és beszereztünk egy saját darabot is, a Cipelő cicák a hátizsákban címűt.

A zöld kötetben többek között kempingezés és túrázás közben találkozhatunk a cicákkal

A történet főszereplői három testvér és huncut Cipelő cicáik, akik varázserővel rendelkeznek. Ők azok, akik mindenféle mókát kitalálnak, akik sokszor nagy felfordulást okoznak – és persze a gyerekeket szidják meg a cicák miatt, hiszen a felnőttek számára a kedvencek csupán élettelen játékok –, ők alkotnak zoknifát a játszótéren, és megeszik az összes tejfölt a család elől, amikor kempingezni mennek. De ugyanakkor ők azok is, akik megleckéztetik a csúnyán viselkedő nagyfiúkat és az erdőben a szemetet eldobáló családot, segítenek megmenteni a cirkuszi előadást, lovagi tornát rögtönöznek a várromnál kis gazdáik szórakoztatására, és a vacsoránál megeszik helyettük a kenyérhéjakat. Persze úgy, hogy anya és apa ne vegyék észre…

Olvass tovább →