Kis idő múlva választ kaptak a kérdésekre. Elmúlt karácsonyokról ismerős illatok szálltak a konyhában, keveredve a mézeskalács jellegzetes, kellemes szagával.

– Ez hasonlít – szimatolt Bori elégedetten a levegőbe.

– Igen. Remélem, az íze is megfelelő lesz – bólintott Máté.

Alig várták, hogy megsüljön, és apa kiemelje a tepsit a forró sütőből. Ott sürögtek-forogtak körülötte, nézegették, egyezik-e a színe a nagyiéval.

– Gyerekek, hagyjátok kicsit hűlni, utána megkóstolhatjátok – nyugtatta őket apa.

A gyerekek persze türelmetlenül lesték, mikor érkezik el az a pillanat, amikor nem csak a szaglásukkal, hanem az ízlelésükkel is próbára tehetik az ünnepre szánt finomságokat. Hiába intette apa óvatosságra őket, mégis sikerült megégetni a nyelvüket: nem bírtak tovább várni.

Először nem is érezték az ízét, csak a forróságot. Ám amikor kapkodva megfújták a következő falatot, és újra próbálkoztak, a régi, megszokott aroma áradt szét a szájukban. Máté és Bori egymásra mosolyogtak, és egyszerre kezdtek el ujjongani.

– Igen, ez az! Sikerült! Pont olyan az íze, mint a nagyiénak!

– Biztosan nagy meglepetést szereztek vele holnap – jegyezte meg apa.

Másnap szenteste reggelére ébredtek. Semmi nem úgy történt, ahogyan más években szokott. De az ikrek már egyáltalán nem bánták. Tele voltak izgalommal, várakozással, örömmel.

Délelőtt ismét meglátogatták a nagymamát, hogy segítsenek neki felállítani és feldíszíteni aprócska fáját. Törött kézzel ugyanis az sem egyszerű feladat, s az ikrek és apa boldogan vállalták, hogy segítenek. Indulás előtt karácsonyi mintájú fémdobozba tették a nagyinak szánt mézeskalácsot és kekszet. (Talán mondanom sem kell, természetesen maguknak is hagytak belőle.)

Bori és Máté közösen adták át nagyinak a sütivel teli dobozt. A nagymama meglepődött, amikor kinyitotta a tárolót, de nem csak ő, anya is. A finomságok illata egy pillanat alatt bejárta és meghódította a lakást.

– Mi készítettük apával – büszkélkedtek a gyerekek.

– Hogyan? – csodálkozott nagyi.

– És mikor? – ámuldozott anya. – Tegnap délután még nem éreztem süteményillatot otthon.

Az ikrek mindent elmeséltek. Az ötlet születését, a receptek megszerzését, a bevásárlást és a tegnap délutáni konyhai felfordulást. Még az elterelő hadműveletet is, amellyel nem engedték anyát a konyha közelébe.

Nagyi szeme párás lett.

– Nahát… nagyon köszönöm. Soha ilyen kedveset, ilyen szépet nem kaptam. Azt hittem a balesetem után, hogy ez lesz életem legrosszabb karácsonya, de tévedtem. Ez a legszebb, legmeghatóbb, legvarázslatosabb, leginkább szeretettel teli. Köszönöm nektek.

Bori és Máté is ugyanígy érzett, s most először megtapasztalták, hogy jobb adni, mint kapni. Nem számított már, lesz-e ünnepi menü vacsorára, plafonig ér-e a karácsonyfa, vagy mennyi ajándékot kapnak. Megtalálták az ünnepi díszeket a lelkükben, s bearanyozták velük a saját és a családjuk karácsonyát.