Apa, gyermeke és kedves bogarak

Régi adósságomat törlesztem ezúttal: arról a könyvről szeretnék most írni, amelyikkel beléptünk Lázár Ervin különleges mesevilágába. A Bogármesét, amelyet a legendás szerző lányával, Lázár Zsófiával együtt alkotott, bő másfél éve olvastuk először.

Mi volt annak az oka, hogy nem készítettem róla hamarabb bejegyzést? Akkor valahogy nem jutott rá időm, és kicsit magam is tanácstalan voltam, mit írjak róla. Mert végigolvastuk a meseregényt, tulajdonképpen szerettük is, de különösebben nagy hatást nem gyakorolt ránk. Sem az akkor öt és fél éves gyerekre, sem rám. Magam sem értettem, miért, hiszen adott volt egy kedves sztori tündéri szereplőkkel és olyan mondanivalóval, amilyennek minden szülő örül. Éreztem, hogy több van benne, mint amennyit az első nekifutás után felfedezni véltem… és be is igazolódott a sejtésem. 🙂

Bogármese
A Szivárványos és a Csillagszemű kettőse a borítón

A történetben apa és gyermeke szerepel, az előbbi mondja a mesét az utóbbinak – mese a mesében –, de az egész kötet narrátora a gyermek, az ő szemén át követjük a történetet, amit édesapja mesél neki. Igen, ez így kicsit bonyolultnak hangzik, és első olvasásra számomra időnként nem is volt világos, éppen ki beszél. Ez engem zavart, a gyereket láthatóan nem annyira, de érezhetően nehezebb volt így követni.

Maga a sztori – mint írtam – végtelenül kedves, két bogárkáról szól, a Csillagszeműről és a Szivárványosról. A Csillagszemű befogadja az otthonába a hazáját elhagyni kényszerülő Szivárványost, és barátságot kötnek. Egyik nap azonban a vendég megbetegszik, és csak a varázsvirág gyógyíthatja meg. Azt viszont ellopta a gonosz szarvasbogár, és a Csillagszemű csak izgalmas kalandok során át szerezheti vissza… Megható történet barátságról, áldozatkészségről, segítségnyújtásról és arról, hogy nem szabad elsőre ítélni, mindig érdemes a felszín mögé nézni. Mindez vidáman, bájosan, izgalmasan és nem szájbarágósan.

Egy évvel később újra elővettük ezt a kötetet. Reménykedtem, hátha másodszor jobban ráhangolódunk, hiszen ez a szerethető történet megérdemelné. És bejött! A gyerek is láthatóan sokkal jobban élvezte, mint korábban, izgalommal várta a folytatásokat, beszélgetést kezdeményezett a meséről, foglalkoztatta a sztori, és nekem is határozottan jobban tetszett. Mondhatni, nagyon. Érdekes módon az, ami első olvasásra zavart benne, hogy nem mindig volt egyértelmű, épp ki beszél, most a legkevésbé sem akasztott meg: nem tudom, hogyan, de másodszorra minden egyértelművé vált, ami elsőre zavarosnak tűnt. Mindketten élveztük a mesét.

Egyetlen dolog volt, amit dramaturgiailag megértettem, de (változatlanul) kevésbé praktikusnak találtam: minden fejezet vége olyan szorosan kapcsolódik a következő rész első mondataihoz, hogy ha előző nap hagytuk abba (és nem rögtön folytattuk), fel kellett olvasni a befejezett fejezet utolsó egy-két bekezdését is, hogy értsük, honnan indul a következő. Akár egy párbeszéd mondatai is külön fejezetbe kerültek így. Egy óvodással pedig jobbára nem olvasunk el nyolcvan oldalt egy lendülettel, de még egy kisiskolásnak is hosszú lehet ez egyszerre.

A mi kötetünk a Central Médiacsoport Zrt. gondozásában jelent meg 2018-ban, a bájos és színvilágában is kifejező illusztrációkat Faltisz Alexandra készítette. Nagyobb ovisoknak és kisiskolásoknak remek olvasmány, és ha elsőre nem fogja meg őket, érdemes kicsit később újra próbálkozni – ahogy a mi esetünk is mutatja. Néhány napja fejeztük be negyedszer. 🙂