Babber lovag sétálni indult az édesanyjával. Ám alig két háznyira az otthonuktól nyöszörgést hallottak. A kétségbeesett hangocska az árok felől jött. Babber kíváncsian nézett oda, és egy egészen apró cicát vett észre. A macska ijedten nyávogva próbált kikapaszkodni a mélyből. Nagyon kicsi és gyámoltalan volt.

– Nézd, anya, egy cica! – mutatta Babber izgatottan.

– Igen – válaszolta anya mosolyogva.

– Ki tud jönni onnan? – kérdezte Babber lovag aggodalmaskodva.

– Szerintem megoldja, a macskák ügyesek – felelte anya, és abban a pillanatban a cica tényleg kimászott.

Ám hiába volt kint, láthatóan nem tudta, merre menjen. Zavartan téblábolt, elveszettnek tűnt.

– Most mi lesz vele? – pislogott Babber.

– Valószínűleg elkóborolt, és most nem talál haza – jegyezte meg anya. – Még nagyon aprócska, egyedül nem boldogul.

– Segítsünk neki! – kiáltott fel Babber lovagiasan.

– Rendben – egyezett bele anya. – Megkérdezzük a szomszédokat, hátha valaki tudja, honnan szökött ki.

Becsengettek a legközelebbi házakba, de senki nem tudta, kié a cica. Csaknem az egész utcát végigjárták, de hasztalan: nem találták a macska gazdáját.

– Tartsuk meg! – javasolta Babber.

– Ez a cica még olyan fiatal, hogy szüksége van a mamájára – magyarázta anya.

Visszafelé vették az irányt, és a házuk előtt Babber lovag szólt, hogy szomjas. A cicával együtt az udvaron várta meg, míg anya vizet hozott neki bentről. Miközben a macskát simogatta, ismerős hangra lett figyelmes.

– Szia! Nagyon aranyos ez a cica – mondta Erdővári Manó.

– Csak nem találjuk az anyukáját – sóhajtotta Babber, miután viszonozta barátja köszönését.

– Nagyon szép és lovagias dolog, hogy segíteni próbálsz neki! – dicsérte meg Manó Babbert. – Úgy hallottam, a másik utcában laknak kölyökmacskák – tette hozzá egy kacsintás kíséretében.

– Tényleg? – csodálkozott rá Babber, de a következő pillanatban nyílt az ajtó, kilépett anya, és Erdővári Manó villámgyorsan eltűnt.

Miután Babber lovag ivott, folytatták a keresést. Babber a másik utca felé indult.

– Most erre menjünk? – kérdezte anya.

– Igen – bólintott Babber. – Nézzük meg erre is!

A másik utca első házában azonban nem tudtak semmit a cicáról. Babber kissé csalódottan baktatott tovább. A következő szomszéd is tanácstalanul tárta szét a karjait, ám a harmadik helyen felcsillant a remény.

– Úgy tudom, a túloldalon, a barna háznál vannak cicák – mondta a bácsi.

Babber anyukája megköszönte az útba igazítást, majd becsengetett a barna házba. Babber kíváncsian várta, mi történik. Hamarosan egy néni jött a kapuhoz.

– Miben segíthetek? – kérdezte.

– Találtunk egy aprócska cicát, és úgy hallottuk a szomszédoktól, esetleg ide tartozhat – válaszolta anya.

– Jaj, hát hová kóborolt el ez a kis csavargó? Nagyon köszönöm, hogy visszahozták!

A néni kinyitotta a kaput, magához ölelte a cicát, majd ránézett Babberre.

– Szeretnéd látni a testvéreit is? – kérdezte mosolyogva.

– Igen – felelte Babber kissé félénken.

A néni behívta és a ház mögé vezette őket. Ott laktak egy kis kuckóban a cicák a mamájukkal. Babber mindet megsimogatta.

– Ha nagyobbak lesznek, szívesen adok egyet közülük! – ajánlotta fel a néni.

– Ezt még apával is meg kell beszélnünk, de köszönjük – válaszolta anya udvariasan.

– Mivel is háláljam meg, hogy visszahozták? – töprengett a néni. – Nemrég sütöttem zserbót, máris csomagolok belőle! Szereted a süteményt? – kérdezte Babbertől.

– Igen – bólogatott Babber.

Amikor elbúcsúztak, a néni azt is felajánlotta, hogy látogassák meg máskor is a cicákat. Babber lovag boldogan sétált haza. Jó érzés volt segíteni. Ebéd után a zserbót is megkóstolhatta. Nagyon ízlett neki.