Ritka izgalmas olvasmányban volt részünk az utóbbi hetekben. Karácsonyra érkezett meg hozzánk Berg Judit Lengemesék sorozatának második kötete, amelyet nemrég olvastunk el. A nyáron megismert első könyv mindkettőnknek tetszett, kíváncsian vártam tehát jómagam is a folytatást.

Az olvasást az első résszel kezdtük, mivel több hónap eltelt azóta, hogy megismerkedtünk Füttyös Vilkóval és társaival, s gyermekem saját bevallása szerint sem emlékezett már a történetre. Így újra végigmentünk az első könyvön, hogy felelevenítsük a nádtengeri tavasz eseményeit. Kisfiam ismét érdeklődéssel hallgatta végig Vilkó kalandjait, majd amikor az első kötet végére értünk, belevetettük magunkat a második könyvbe.

Ez a rész még izgalmasabbra és érdekesebbre sikerült, mint az első. Először fordult elő, mióta felolvasok neki, hogy a gyermekem jól láthatóan izgult egy-egy fordulat vagy kulcsmondat előtt, annyira szorított a főszereplőnek. Teljesen eggyé vált a történettel, beleélte magát az eseményekbe, s többször megkérdezte, hogy lengék és harácsok léteznek-e a valóságban is, vagy csak a mesében. Igazinak, valódinak tűnt neki minden, ami a kötetben szerepelt. Ez – úgy vélem – Berg Judit atmoszféra-teremtő képességének is köszönhető. Az írónő nagyon aprólékosan dolgozta ki a Nádtenger környezetét, a szereplők jellemét és egymáshoz való viszonyát, de a cselekményt is.

Az egyes fejezetek ezúttal szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint az első részben, s különösen fontos, hogy a mesét hallgató gyermek estéről estére követni tudja az epizódokat, emlékezzen az előző nap hallottakra. Ez jó esetben egy nagyobb ovisnak már nem okoz gondot.

A képi világ Timkó Bíbor rajzainak köszönhetően az első könyvben már megszokott hangulatot varázsolja elénk. Nem képeskönyvről van szó, itt a szöveg dominál, ám maga a történet olyan érdekes, hogy a rajzok inkább csupán ráadást jelentenek.

Már megvan a sorozat harmadik kötete is, magam is alig várom, hogy folytatódjon Füttyös Vilkó meséje. 🙂