Élt egyszer egy kedves, fiatal lovacska, aki nagyon szeretett szabadon vágtatni. Szerencséjére ezt sokszor megtehette az otthonához közeli réten. Az édesanyja néha ugyan figyelmeztette, hogy ne rohanjon ész nélkül, mert annak könnyen baleset lehet a vége. A lovacska azonban nehezen hitte el ezt. Ugyan mi baj történhet vele a réten?

Egyik nap a karámban bámészkodott édesanyja mellett. Alig várta, hogy újra kiengedjék kicsit, és kedvére roboghasson a fűben. Mikor mehetek már? Mikor mehetek már? – zakatolt fejében a türelmetlen kérdés.

Végre megérkeztek az emberek, ám most nem tárták előtte szélesre a kaput. Beléptek, majd gondosan bereteszelték az ajtót. Nem üres kézzel jöttek; a lovacska felismerte a nyerget és a zablát. Sokszor látta már a többi lovon, édesanyján is. Vajon most kire teszik fel ezeket? – töprengett. Megrémült, amikor észrevette, hogy egyenesen felé közelednek.

– Felpróbálják rád a nyerget és a zablát – mondta az anyukája. – Ne aggódj, nem fáj, csak maradj nyugton, amíg felteszik.

– Nem akarom – tiltakozott a lovacska felháborodva.

– Így tudnak rád ülni és irányítani a lovasok – magyarázta anya nyugodtan.

– Ne irányítsanak, én szabadon szeretnék vágtázni – kiabált mérgesen a lovacska, és elszaladt.

– Mindennek megvan az ideje – szólt utána az édesanyja. – A szabadon rohangálásnak és a fegyelmezett ügetésnek is.

A lovacska a karám túlsó végébe menekült, ott azonban közrefogták az emberek. Nem törhetett ki. Dühösen rázta magát, de hiába: rátették a nyerget és a zablát. Sőt az egyik férfi még fel is ült rá. Hasztalan hánykolódott a lovacska, pedig mindent megtett, hogy lelökje a hátán ülő embert, ám az ügyes, tapasztalt lovas volt, és sikerült fent maradnia. Amikor a lovacska elfáradt, a férfi megpróbálta ügetésre fogni. Mikor végül lekászálódott a nyeregből, az ember megsimogatta a lovacskát, ám ő mérgében észre sem vette a szeretetteli mozdulatot.

Aznap nem engedték ki a rétre. A lovacska nagyon szomorú volt. Édesanyja és a többi állat vigasztalni próbálta, de a lovacska szinte meg sem hallotta, mit mondanak. Még hogy neki ez a dolga? A többi lónak is ez a feladata? Meg ez az élet rendje? Ugyan már! Ő ezt nem hajlandó elfogadni.

A következő napokat is a karámban töltötte a lovacska. Minden délelőtt jöttek az emberek, feltették rá a nyerget meg a zablát, és a lovas felkapaszkodott a hátára. A lovacska felháborodva nyihogott, vergődött, két lábra ágaskodott. Egyszer sikerült ledobnia a lovast, de az feltápászkodott, és – a lovacska nagy csalódására – visszaült rá. Bárcsak kimehetnék a rétre, és roboghatnék! – vágyakozott magában a lovacska.

Egyik este pompás ötlet jutott eszébe. Ha úgy tenne, mintha megszelídülne, és együttműködne a lovassal, akkor talán kiengednék a karámból. Odakint pedig lelökhetné a hátáról az embert, és gyorsan elvágtathatna! Nagyon megtetszett neki ez a terv, és elhatározta, másnap megvalósítja. Olyan izgatottan várta a reggelt, hogy alig tudott elaludni.

Délelőtt aztán ismét megjelentek az emberek. Ezúttal csak egészen kicsit fickándozott, míg felnyergelték, és engedte felülni a lovast, aki kicsit meglepődött, majd kedvesen megpaskolta a fejét.

– Jól van, úgy látom, lassan elfogadod a helyzetet – mondta a férfi.

Szépen ügetve elindultak, és egészen sokáig köröztek a karámban. A lovacska azonban hiába szerette volna, nem nyílt ki előtte az ajtó. Talán majd holnap – bizakodott. – Végtére is eléggé megnehezítettem eddig a dolgukat.

 

A történet folytatása itt olvasható!