A bordó falevél és az őz 2. rész

Kisvártatva sok-sok madár jelent meg, annyian voltak, hogy egészen szürke lett tőlük az ég. Leszálltak a közeli fákra, bokrokra, sőt a földre is.

– Köszönöm, hogy eljöttetek. A segítségeteket kérem – kezdte Erdővári Manó, és röviden elmondta az őz történetét.

A szárnyasok figyelmesen hallgatták, utána ismét felemelkedtek, és pillanatok alatt eltűntek.

– Most várunk – jegyezte meg Manó, s addig is az őzzel együtt újabb szép falevelek után kezdett kutakodni a földön. Mire megtelt a keze gyönyörű, színes levelekkel, visszaérkezett egy rigó. A madárka lihegve ereszkedett le mellettük.

– Megtaláltam anyukádat – hadarta lelkesen az őznek.

– Hol van? – kapott a szón a fiatal állat.

Olvass tovább →

A bordó falevél és az őz 1. rész

Erdővári Manó ebéd után sétálni indult az őszi erdőben. A meleg napfény jólesően cirógatta az arcát, a színes falevelek kavalkádjával pedig alig bírt betelni. Miközben szemeit a lombkoronára szegezte, lába alatt ropogtak a lehullott, elszáradt falevelek. Mintha nyikorgó, ugyanakkor süppedős szőnyegen járna.

Manó addig forgatta a fejét felfelé, hogy megbotlott egy, a földből kiemelkedő gyökérben. Csaknem orra bukott. Bosszankodva nézett a talajra, ám mérge azonnal elillant, amikor megpillantott egy különlegesen szép, bordó színű falevelet a földön. Manó felemelte, és úgy döntött, hazaviszi. Majd kipréseli, aztán egy képkeretbe helyezve díszíti vele az otthonát.

Kezében szerzeményével indult tovább, amikor zajt hallott. Megreccsentek a talajon heverő levelek – de ezúttal valaki más talpa alatt. Manó megtorpant, körülnézett. Egy fiatal őzet vett észre. Az állat bizonytalanul botorkált, majd megállt, és riadtan pislogott körbe.

Manó szeretett volna segíteni neki. Óvatosan közelebb merészkedett, csakhogy – bármennyire is kicsi volt – az elszáradt levelek alatta is ropogtak. Az őz meghallotta, megijedt. Lábai ugrásra feszültek. Manó látta, hogy elég még egy ugyanilyen hang, és az állat elvágtat. Akkor pedig soha nem éri utol. Így aztán taktikát váltott. Nem ment tovább, hanem odakiáltott neki.

Olvass tovább →

Visszatértünk a Nádtengerbe

Régen írtam könyvajánlót, de nem azért, mert nem olvastunk… 🙂 Heteken át a Nádtengeren kalandoztunk, egymás után végigolvastuk Berg Judit Lengemesék sorozatának mind a négy kötetét. A mesefolyam első két darabjáról már írtam korábban itt és itt, s ezek után kíváncsian vártuk mindketten a széria őszi és téli részeit.

Nem okoztak csalódást. A történet változatlanul izgalmas maradt, és nem csupán a hatéves gyereknek, hanem számomra is. Bevallom, én magam is alig vártam, hogy este végre folytathassuk a soron lévő könyvet. 🙂 A cselekmény még a negyedik kötetben is tudott váratlan fordulatot venni, sőt a történet legvégére is maradt egy csattanó – de nem szeretnék spoilerezni.

Olvass tovább →

A vadludak és az iránytű

Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

Olvass tovább →