Kisvártatva sok-sok madár jelent meg, annyian voltak, hogy egészen szürke lett tőlük az ég. Leszálltak a közeli fákra, bokrokra, sőt a földre is.

– Köszönöm, hogy eljöttetek. A segítségeteket kérem – kezdte Erdővári Manó, és röviden elmondta az őz történetét.

A szárnyasok figyelmesen hallgatták, utána ismét felemelkedtek, és pillanatok alatt eltűntek.

– Most várunk – jegyezte meg Manó, s addig is az őzzel együtt újabb szép falevelek után kezdett kutakodni a földön. Mire megtelt a keze gyönyörű, színes levelekkel, visszaérkezett egy rigó. A madárka lihegve ereszkedett le mellettük.

– Megtaláltam anyukádat – hadarta lelkesen az őznek.

– Hol van? – kapott a szón a fiatal állat.

– Gyertek utánam, mutatom az utat.

– Hajolj le, felülök a hátadra, mert ha elvágtatsz, a rövid lábaimon nem tudlak követni – mondta Manó az őznek.

Felmászott, fél kézzel megkapaszkodott – a másik kezében az összegyűjtött faleveleket fogta –, addig a rigó kicsit kifújta magát. Majd útnak eredtek. A madárka előttük repült, az őz pedig sebes léptekkel követte. Manó sapkáját lobogtatta a szél, ahogy a pompás színekben játszó őszi erdőben vágtattak.

Manó úgy érezte, még soha nem látta ilyen gyönyörűségesnek lakóhelyét. Szemei előtt szinte összefolyt a bordó, a piros, a barna és a sárga kavalkádja, a falevelek suhogó, recsegő táncot jártak körülöttük. Mielőtt beleszédülhetett volna a különleges látványba és a számára szokatlan száguldásba, a rigó lassított, és az őz is fékezett. Megérkeztek. Az őzike édesanyja a turistaösvény közelében szólongatta gyermekét.

Amikor meglátták a másikat, rohanni kezdtek egymás felé. Manó nem hitte, de az előbbi tempót még lehetett fokozni. Csaknem lependerült az őzről, két kézzel kellett megtartania magát. Összegyűjtött falevelei lehullottak. Manó kissé bánatosan nézett utánuk, de nem búslakodott sokáig, hiszen fontosabb volt, hogy az őz és az anyukája végre megtalálták egymást.

– Köszönjük szépen – hálálkodtak az állatok, miután Manó leereszkedett az őzike magas hátáról.

– Örülök, hogy segíthettem – felelte Manó mosolyogva, a rigó pedig bólogatott.

– Hol vannak a leveleid? – kérdezte az őzike Manó üres kezeit vizslatva.

– Meg kellett kapaszkodnom, és elejtettem őket.

– Jaj, de kár! Nagyon sajnálom. Túl gyorsan rohantam.

– Semmi baj, az erdő tele van szebbnél szebb falevelekkel. Hazafelé még gyűjtögetek.

Az őzike a rigóra pillantott. A madárka rákacsintott, majd megjegyezte:

– Megyek, szólok a többieknek, hogy ne keresgéljenek tovább.

– Köszönöm – felelte Manó, majd elbúcsúzott az őzektől.

A hazafelé vezető úton valóban talált még csoda szép faleveleket. Mindkét keze megtelt sárga, piros, barna darabokkal.

Amikor a házához ért, csodálkozva vette észre, mennyi madár ül a környező fákon. Ahogy a tornáchoz lépett, a madarak leszálltak elé, s mindegyik letett a földre egy színes falevelet. Egészen nagy kupac lett belőle. Az utolsó az őzmamát megtaláló rigó volt, aki az először összeszedett bordó levelet ejtette elé a csőréből.

– Nagyon köszönöm nektek – mondta Erdővári Manó meghatottan. A madarak vidáman búcsút intettek, Manó pedig már azt nézte, hogyan tud majd kipréselni ennyi gyönyörű levelet. Valahogy biztosan megoldja. A bordó színűvel kezdi.