Erdővári Manó ebéd után sétálni indult az őszi erdőben. A meleg napfény jólesően cirógatta az arcát, a színes falevelek kavalkádjával pedig alig bírt betelni. Miközben szemeit a lombkoronára szegezte, lába alatt ropogtak a lehullott, elszáradt falevelek. Mintha nyikorgó, ugyanakkor süppedős szőnyegen járna.

Manó addig forgatta a fejét felfelé, hogy megbotlott egy, a földből kiemelkedő gyökérben. Csaknem orra bukott. Bosszankodva nézett a talajra, ám mérge azonnal elillant, amikor megpillantott egy különlegesen szép, bordó színű falevelet a földön. Manó felemelte, és úgy döntött, hazaviszi. Majd kipréseli, aztán egy képkeretbe helyezve díszíti vele az otthonát.

Kezében szerzeményével indult tovább, amikor zajt hallott. Megreccsentek a talajon heverő levelek – de ezúttal valaki más talpa alatt. Manó megtorpant, körülnézett. Egy fiatal őzet vett észre. Az állat bizonytalanul botorkált, majd megállt, és riadtan pislogott körbe.

Manó szeretett volna segíteni neki. Óvatosan közelebb merészkedett, csakhogy – bármennyire is kicsi volt – az elszáradt levelek alatta is ropogtak. Az őz meghallotta, megijedt. Lábai ugrásra feszültek. Manó látta, hogy elég még egy ugyanilyen hang, és az állat elvágtat. Akkor pedig soha nem éri utol. Így aztán taktikát váltott. Nem ment tovább, hanem odakiáltott neki.

– Erdővári Manó vagyok! Segíthetek valamiben?

Az őz nem mozdult, de érdeklődve forgatta a fejét. Csakhogy a sok levél között nem látta Manót.

– Közelebb megyek, de recsegni fognak a falevelek a lábam alatt. Ne szaladj el – kérte Manó az állatot.

Az őz bólintott, Manó pedig odalépkedett hozzá.

– Mi a baj?

– Elvesztettem az anyukámat – panaszolta az őz.

– Hogyan?

– A patakhoz tartottunk inni, de az ösvényen emberekkel találkoztunk. Anyu átvágtatott előttük, de én nem mertem őt követni, megálltam. Mire az emberek elmentek, addigra anyut is szem elől veszítettem.

– Nem mentél utána a patakhoz?

– De igen, ám nem találtam ott. Nem tudom, hol lehet.

– Biztosan téged keres – ráncolta a homlokát Manó. – Hm… Ha mindketten találomra bóklásztok ebben a hatalmas rengetegben, biztosan sokára fogtok csak a másikra bukkanni. Akár napokig elkerülhetitek egymást.

Az őzike szája lefelé görbült.

– Ne sírj, mindjárt kitalálunk valamit – biztatta Manó. – Valahogy meg kellene tudnunk, merre járhat anyukád.

Az őz bizakodva emelte tekintetét Erdővári Manóra. Ő rámosolygott, és a sípja után nyúlt.

– Van egy ötletem – szólalt meg, majd belefújt a sípba.

 

A második rész holnaptól olvasható a blogon.