Egy régi klasszikust olvasgattunk 2018 utolsó heteiben esténként (meg hétvégén délutánonként is): Václav Ctvrtek és Zdenek Smetana Moha és Páfrány című mesekönyvét.
Én magam is érdeklődéssel vártam a történeteket, ugyanis ez a kötet – bár gyerekkoromban is kapható volt – kimaradt eddig az életemből, viszont már sokat hallottam, olvastam róla. Rajzfilm is készült belőle, de bevallom őszintén, egyáltalán nem emlékszem arra sem.
A királylány szeme elkerekedett. Mi tagadás, nem ilyen végkifejletre számított! Most mitévő legyen? Nem szeretne sárkányeleség lenni!
– Már úgy lefogytam itt, csupa csont és bőr vagyok, egy ekkora sárkány nemigen lakna jól velem – hadarta a királylány, mert hirtelen ez jutott eszébe mentő ötletként.
– A semminél ez is jobb – ismételte meg a sárkány első feje, amit néhány perccel korábban mondott.
– És utána a te részedet is megehetem a maradékból – fűzte hozzá a második, a többiek pedig lelkesen bólogattak.
Hűha, ennek a fele sem tréfa – gondolta a királylány, és agyában rémülten kutatott valami hatásos kifogás után. A következő pillanatban új ötlete támadt.
– És mondd csak, sárkány, mihez kezdtél a kerted tönkrement termésével? – kérdezte a királylány, miközben igyekezett nyugodt maradni.
– Mihez kezdtem volna? – nézett rá csodálkozva mind a hét fej. – Ott hever a földön, ha csak a madarak rá nem jártak. Ugye nem gondolod, hogy azt kellene megennem helyetted? – gyanakodott a sárkány.
A Holle anyó volt az első klasszikus, régi mese, amit felolvastam a fiamnak úgy két évvel ezelőtt. Azt elég barátságosnak és könnyen emészthetőnek éreztem. Az egyéb népmesékkel, Andersen- és Grimm-történetekkel viszont még vártam – attól tartottam, ijesztő lehet a számára. Az elmúlt hónapban azonban magam vettem elő az Andersen-kötetemet, amelyből A császár új ruháját ismertettem meg vele. Úgy véltem, kezdetnek ez jó lesz, hiszen egyáltalán nem félelmetes, viszont annál mulatságosabb mese. Tetszett is neki, a végén jókat kuncogott azon, hogy pucér a császár… 🙂
Aztán az egyik esti olvasáshoz régi mesekönyvet választott a könyvespolcról. A világ leggazdagabb verebe című kötetből korábban már olvastuk az első két történetet, a címadó mellett a jégen csúszkálni akaró nyulacska esetét a rókával, a továbbiakat – a Csizmás kandúrt, a Jancsi és Juliskát, valamint a hálátlan királyfi és a hálás állatok meséjét – viszont akkor még korainak éreztem. Most azonban a kisfiam kérte, hogy haladjunk tovább a könyvben, én pedig – pillanatnyi habozás után – úgy döntöttem, itt az idő: nézzük meg, hogyan fogadja ezeket, hiszen lassan már öt és fél éves. Azért miközben olvastam, rá-ránéztem az arcára, figyelve a reakciókat, sőt néha meg is kérdeztem, nem félelmetes-e, amit hall…
A hétfejű sárkány egyedül élt magas szirten épült, hatalmas várában. A nehezen megközelíthető erődben azonban hamar felkopott volna az álla, így volt a közelben egy gazdagon termő zöldséges- és gyümölcsöskertje, ahová gyakran kijárt. Időnként vadászott is, elejtve egy-egy nagyobb vadat, máskor meg egy-egy kósza lovag tévedt az otthonába, s bizony a hétfejű nagyon szerette a húst. Nem volt oka panaszra, mindig jutott a tányérra finom falat.
Egy különösen száraz esztendőben azonban alig termett valami a korábban szépséges kertjében. Gyümölcsből és zöldségből is csak egészen keveset tudott betakarítani, s hiába indult gyakrabban vadászatra, megfogyatkoztak a vadak is. Lovagokat pedig már nagyon-nagyon régen – legalább ezer éve – nem látott, néha el is tűnődött, léteznek-e még egyáltalán…
Egy szó, mint száz, az éléskamra kiürült, a sárkány pedig éhezni kezdett. Mind a hét feje. El is kezdte törni mind a hét fejét, hogy kitalálja, hogyan jut élelemhez. S hamarosan a harmadik kobakjában meg is született az ötlet: elrabol egy királylányt, és a megmentésére induló lovagokkal majd jóllakik. Remélte, vannak még királylányok és vitézek is, mert anélkül bizony dugába dől a terve…
Egy csúnya, esős napon Babber lovag kedvetlenül ténfergett a lakásban. Apa reggel elment dolgozni. Anyának pedig sok dolga volt aznap; mosott, teregetett, ebédet főzött, fürdőszobát takarított. Babber lovag eleinte segített neki, de aztán hamar megunta.
– Játsszunk inkább! – kérte anyát.
– Ne haragudj, de előbb be kell fejeznem a munkát. Ha mindennel készen leszek, játszom veled – ígérte meg az anyukája. – Addig foglald el magad! Tudsz te egyedül is játszani.
Ez igaz is volt, legtöbbször elszórakoztatta magát Babber. Felpattant a hintalóra, megküzdött a képzeletbeli sárkánnyal, vagy képeskönyveket nézegetett, esetleg a kisautóit tologatta. Most azonban semmihez nem volt kedve. Bármibe fogott, pillanatok alatt megunta. Így járt a rajzolgatással, a kirakóval, még a lovagosdi sem kötötte le sokáig.
Babber – mint oly sok kisfiú – nagyon szerette a lovagos történeteket. A nagypapája sokszor mesélt neki csillogó kardot viselő vitézekről, akik paripájukon vágtázva bátran megvívnak a sárkányokkal, és védelmezik a gyengébbeket. Babber áhítattal hallgatta a meséket. Ha felnő, bizony ő is lovag lesz!
Miután beköszöntött a tél, Babber – ahogyan a többi kisgyerek is – nagyon várta a karácsonyt.
A hétfejű sárkány elkeseredetten ült a munkaügyi központban. Az ügyintéző hölgy döbbenten nézett rá.
– Én azt hittem, hétfejű sárkányok csak a mesében vannak – csodálkozott hangosan. – Miben segíthetek? – kérdezte, miután visszanyerte lélekjelenlétét.
– Munkanélküli lettem, szeretnék bejelentkezni – motyogta a sárkány kissé szégyenkezve, lehajtott fejekkel.