Varró Dániel (gyerek)verseivel alighanem már az is találkozott, aki egyébként egyetlen kortárs költő nevét sem ismeri. A Facebookon többször is össztűzbe került egy-két, újabb tankönyvben megjelentetett költeménye miatt.
Nekünk van itthon gyerekeknek szánt Varró Dániel-verseskötet, az Akinek a kedve dacos címet viseli (Manó Könyvek, 2014). Én magam vásároltam. Én is olvasok fel belőle a fiamnak. És nem én vagyok az egyetlen, magyar szakot végzett anyuka az ismeretségi körömben, aki így tett/tesz.
A hazai irodalomtanítás sok évtizedes hagyatékának sara, hogy sokan mindenáron nagy mondanivalókat keresnek a versekben, és azt firtatják, mire gondolhatott a költő, miközben láthatóan nem értik, nem ismerik a stilisztikai eszközöket, és gondjuk van az értő olvasással. A gyerekversekben nem kell megváltani a világot. Az a feladatuk, hogy szórakoztassák a gyereket, és kicsit megérintsék a lelkét ritmussal, rímekkel és számukra is értelmezhető képekkel. Hogy aztán később a „komolyabb” alkotások is érdekeljék őket, és gondolatokat indítsanak el bennük. Az Ecc-pecc kimehetszben vagy a Boci, boci tarkában sincsen magvas tartalom, nem is jut eszébe senkinek ilyesmit keresni, mégis egyértelmű, hogy mondjuk-énekeljük a gyereknek. Sőt a néprajzosok tudnának érdekes dolgokat mesélni ezekről a népművészeti alkotásokról… 🙂
Nekem az a fontos, hogy számomra mit mondanak a sorok, és nem töprengek azon, mi járhatott az alkotó fejében. Ha ismerem a költő életrajzát meg a korszakot, amelyben élt, az megkönnyítheti a megértést, de nekem mindig az a kérdés, hogy bennem milyen érzéseket, gondolatokat indít el egy adott mű. Az is lehet, hogy semmilyet. Akkor nem olvasom többet.
Az, hogy a kortársaink bekerülnek-e a kánonba, a nagy klasszikusok közé, majd az utókor dönti el, de ettől függetlenül sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz annak a művésznek a sorait, aki ugyanazokat a hétköznapokat éli meg, mint mi magunk. Léteznek nagy klasszikusok, akiket fényévekre érzek magamtól, hiába vésték be nevüket az irodalomtörténet aranykönyvébe. Végtelenül távolinak tűnnek, és nem érintenek meg a soraik. Varró Dániellel körülbelül egyidős vagyok, ugyanabban az országban, ugyanabban a korszakban nőttem fel és élek, mindketten kisgyermekes szülők vagyunk. Néhány versénél egyszerűen bólogattam, amikor először olvastam őket, hogy igen, ezt ismerem. Ugyanakkor természetes, hogy nem minden kortárs művészeti alkotás, illetve szerző vált ki ilyen hatást belőlünk. Szerencsére az irodalom kicsit olyan, mint egy nagy svédasztal, és ki lehet válogatni a számunkra szimpatikus „falatokat”. (Varró Dániel mellett olvassuk például a Bóbitát meg az Anyám tyúkját is. Ha pedig valami nem „jön be”, akkor azt nem.)
A verseskötetben az is jó, hogy nem folytatásos regény, vagyis lehet belőle csemegézni. Ha nem tetszik valamelyik vers, akkor tovább lehet lapozni és a következőt olvasni. Van egy-kettő az Akinek a kedve dacos című könyvben, amelyiket én sem olvasom fel, például az egyiknél a kisfiam ijesztőnek találja az illusztrációt. 🙂 Ugyanakkor mindkettőnknek vannak kedvencei.
A költeményeket gazdag szókincs és bravúros technikai megoldások jellemzik. (Nekem az Altató Misinek a favoritom a rímes hexameterrel.) Olyan témákat ölelnek fel, amelyek a 2010-es években megtörténhetnek kisgyerekekkel, vagy érdekelhetik őket. Játékosak, modernek, frissek, humorosak.
Hol alszik a villamos? Milyen az élet kistesóval? Hogyan lehet felöltöztetni egy tiltakozó babát? Miként zajlik egy kirándulás? Mondanál öt jó autót? Mi történik, ha a kölyökállatok dacos kedvükben vannak? Többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ ebből a kötetből.
Ha már kifogytunk a régről ismerős gyerekversekből, vagy csak meguntuk őket, nyugodtan próbálkozzunk meg valami újjal.