Erdővári Manó és a kacsák

Egy hideg téli napon Erdővári Manó meleg kuckójában pihent, amikor éktelen lárma zavarta meg. Felöltözött, és elindult megkeresni, honnan jön a zaj. Nem kellett messzire mennie: a közeli tó partján egy csapat kacsa hápogott rettentően hangosan.

– Mi a baj? – kérdezte Erdővári Manó. – Zeng az erdő tőletek! – tette hozzá.

– Úszni szeretnénk, de nem tudunk, háp, háp, mert befagyott a tó! – válaszolták a kacsák.

– Ezért rikoltoztok ennyire? – csodálkozott Manó.

– Háp, háp, ezért – felelték a kacsák.

– Nem gondoltatok arra, hogy zajongás helyett feltörjétek a jeget? – érdeklődött Manó.

– Nem – mondták kórusban a kacsák. – Ez eszünkbe se jutott, háp, háp.

– Akkor segítsetek magatokon; kezdjétek el – javasolta Erdővári Manó barátságosan.

– De hogyan? – értetlenkedtek a kacsák.

– A csőrötök elég kemény, próbáljátok meg azzal – ajánlotta Manó.

A kacsák nekiestek a jégnek, de hiába, az túl vastagnak bizonyult. Hasztalan kopácsoltak rajta, még csak meg sem repedt.

– Háp, háp, nem sikerül feltörni a jeget, de a csőrünk már megfájdult – elégedetlenkedtek a kacsák kis idő elteltével, és ismét dühös hápogásba fogtak. Erdővári Manó csendre intette a madarakat.

– Akkor találjunk ki mást! – szólt, majd belefújt a nyakában lógó sípba.

Olvass tovább →

Az utánfutó nagy álma

A kölcsönzőben több utánfutó várt arra, hogy kibéreljék néhány órára. Elvitték, szállítottak vele valamit, aztán visszafuvarozták őket. Nem unatkoztak, hiszen egy nap akár többször is fordultak. A szünetekben pedig megpihenhettek, beszélgethettek. Miről társalognak az utánfutók? Például arról, milyen autó húzta őket, vagy mit pakoltak rájuk.

Egyszer egy egészen fiatal utánfutó érkezett a többiek közé, akik örömmel fogadták az új társat, mivel egyre több teendőjük volt, sokszor már nem is győzték. Az új kolléga levesz egy kis terhet a vállukról. A jövevény csillogott-villogott, nemrég gurult le a gyárban a futószalagról. Lelkesen vetette magát a munkába. Jól is teljesített, néhány nap elteltével azonban furcsának tűnő ötlettel állt elő.

Olvass tovább →

A szilaj lovacska története – 2. rész

Másnap hasonlóan kezes bárányként viselkedett, és egyszer csak tényleg kitárult a kapu. A lovacska az első pillanatban el sem hitte, hogy végre kisétálhat rajta. De lovasa magabiztos kézzel pontosan arra irányította. A lovacska örömében felnyerített. Legszívesebben kirohant volna, de tudta, még nem érkezett el a megfelelő pillanat. Méltóságteljesen kilépegetett, és látta, hogy közben édesanyja is kapott egy lovast, és követik őket. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta abban, hogy véghez vigye a tervét.

Amikor a rétre értek, a lovacska vadul hánykolódni kezdett, majd két lábra ágaskodott, és megrázta magát. A lovasa kapaszkodott, miközben igyekezett megfékezni, de a lovacska olyan erővel próbált szabadulni, hogy a férfi nem tudta tartani: leesett róla. A lovacskának nem kellett több, vad vágtába kezdett. Élvezte a sebességet, a szabadságot, azt, ahogy a szél belekap a sörényébe. Végre nem irányítja senki, száguldhat! Mögötte kiabáltak, az édesanyja is nyerített, de a lovacska nem figyelt rájuk. Csak suhant, suhant előre, már a rét szélén járt, de ezúttal nem fordult vissza, ahogy szokott. Még, még, még – gondolta mohón, és tovább robogott. Átugrott a bokrokon, ki a szántóföldre, majd egy legelő következett, és váratlanul egy szikla bukkant fel. A lovacska megtorpant, de a nagy lendület vitte tovább, és képtelen volt megállni. A szikla alatt folyó húzódott, a lovacska belepottyant. A mederben éles, hegyes kövek bújtak meg, felsértették a lovacska lábát.

Olvass tovább →

A szilaj lovacska története

Élt egyszer egy kedves, fiatal lovacska, aki nagyon szeretett szabadon vágtatni. Szerencséjére ezt sokszor megtehette az otthonához közeli réten. Az édesanyja néha ugyan figyelmeztette, hogy ne rohanjon ész nélkül, mert annak könnyen baleset lehet a vége. A lovacska azonban nehezen hitte el ezt. Ugyan mi baj történhet vele a réten?

Egyik nap a karámban bámészkodott édesanyja mellett. Alig várta, hogy újra kiengedjék kicsit, és kedvére roboghasson a fűben. Mikor mehetek már? Mikor mehetek már? – zakatolt fejében a türelmetlen kérdés.

Végre megérkeztek az emberek, ám most nem tárták előtte szélesre a kaput. Beléptek, majd gondosan bereteszelték az ajtót. Nem üres kézzel jöttek; a lovacska felismerte a nyerget és a zablát. Sokszor látta már a többi lovon, édesanyján is. Vajon most kire teszik fel ezeket? – töprengett. Megrémült, amikor észrevette, hogy egyenesen felé közelednek.

Olvass tovább →

Az ingaóra

Peti nagyon szerette azt az ingaórát, amelyik a nagyszülei otthonában lógott az étkező falán. Tik-tak, tik-tak, tik-tak – az inga pontosan lendült jobbra, aztán balra. Jobbra, balra, jobbra, balra. Nagypapa azt mondta, az ingaórát minden nap fel kell húzni, különben megállna.

Vajon mi történne akkor? – töprengett el Peti. Megállna az idő? Nagymama keze megtorpanna a lábas fölött, apa pedig folyton ugyanazt az oldalát olvasná az újságnak? És akkor ki húzná fel újra az órát, hogy ismét elinduljon az idő?

Nyáron nagymamáék elutaztak néhány napra rokonokhoz. Egyik délután Peti a szüleivel elment a lakásukra, hogy kiürítsék a postaládát, és meglocsolják a növényeket. Peti furcsának találta az üres szobákat. Érezte, hogy valami nem stimmel. Minden helyiségbe bekukkantott, és mindenhol ezt a különös hangulatot tapasztalta. Az étkezőben végül rájött, mi a baj. Nem járt a falióra! A nagy inga mozdulatlanul állt! Persze érthető, hiszen nem volt itthon senki, hogy felhúzza.

Olvass tovább →

Az elkóborolt zokni

Peti legtöbbször jókedvűen ébredt reggelente, de ezúttal nehezen tért magához, és szokatlanul álmosan kászálódott ki az ágyból. Felhúzta a papucsát, de kacsalábra sikerült, így csoszogott ki a fürdőszobába. Ő maga észre sem vette, anya szólt neki, hogy fordítva vette fel.

Utána visszabaktatott a szobába, ahol anya kikészítette a ruháját. Peti már ügyesen öltözködött egyedül, így anya kiment reggelit készíteni. Peti leült az ágy szélére, levette a pizsamafelsőjét, aztán belebújt az atlétába és a pulóverébe. Letette a pizsama másik részét is, és felhúzta az alsónadrágját, majd a bal zoknit. A jobb lábra valót azonban nem látta. Felemelte a nadrágját, hátha alatta van, de nem volt ott. Körülnézett, de nyomát sem látta a zokninak. Most mit tegyen?

Olvass tovább →

A játékbaba új életei

A játékbaba kíváncsian várt a dobozban. Nemrég készült el a gyárban, ahonnan egy játékboltba szállították. Néhány nap után megvásárolták, egy szatyorban utazott, majd díszes csomagolópapírba vonták a dobozt, és nem látott ki rajta, pedig átlátszó volt az eleje. Ismét várakozott tehát. Kíváncsi volt, mi történik vele, hová kerül.

Csengettyűszót, vidám hangokat hallott, s hamarosan kibontották a csomagolásból, sőt a dobozból is kiemelték. Kedves kislány ölelte magához, aki nagyon örült neki. Mellette magas, szépen feldíszített karácsonyfa állt. A játékbaba lopva körbepillantott. Szóval itt fogok élni, és ez a kislány fog velem játszani – állapította meg magában a baba. Nem is tévedett.

A kislány elnevezte őt Izabetnek. Csoda tudja, honnan jutott eszébe ezt a név, mindenesetre a baba gyorsan megszokta, hogy így szólítják. Ő lett a kislány kedvence, nem múlt el úgy nap, hogy ne játszott volna vele. Ringatta, dajkálta, öltöztette, néha fürdette is Izabetet. A baba élvezte, hogy jó dolga van, kényeztetik, szeretik.

Olvass tovább →

Az öreg autó karácsonyi ajándéka

Az öreg autó nem szerette a telet. A hideg időjárás megviselte az alkatrészeit, csúszósak voltak az utak, és nehezebben indult a motorja is. Mégis várta a decembert. Varázslatosnak érezte ezt a hónapot a gyönyörű fényekkel, a készülő finomságok illatával, a közelgő ünnep hangulatával.

Vajon én is kapok karácsonyi ajándékot? – töprengett az öreg járgány. Sokat állt a garázsban, volt ideje ábrándozni. De jó lenne valami meglepetés! – gondolta. – Például új üléshuzat. Szürke vagy sötétkék színű. Esetleg új felnik. Szépek, elegánsak.

Az öreg autó karácsony előtt három nappal bevásárolni készült. Csakhogy hiába fordult el a slusszkulcs, nem történt semmi. Néma csönd, a motor nem indult. Az öreg autó megrémült. Éppen most romlik el, amikor a legnagyobb szükség van a segítségére! Pont az ünnepek előtt! Ugyan mi baja lehet? Az öreg kocsi tudta magáról, hogy nem fiatal már, és bármikor előfordulhat, hogy ez-az meghibásodik benne, mégis nagyon elkeseredett. Az ilyesmi sosem jön jókor, de éppen most a lehető legrosszabbkor esett meg vele!

Olvass tovább →

Hogyan szerette meg Berci a telet?

Berci mókus nem szerette a telet. Egész nyáron gyűjtögette a finom falatokat az éléskamrájába, amikor pedig beköszöntött a hideg időjárás, behúzódott az odújába, és tavaszig ki sem dugta az orrát. Eszegetett, pihengetett a kuckójában, amíg odakint zimankó volt.

Így tervezte a téli hónapokat ebben az esztendőben is Berci. Amikor lehullottak a fákról a levelek, és reggelente sűrű köd szállt a tájra, Berci úgy döntött, itt az ideje visszavonulni. Megkereste a barátait, hogy – ahogy szokta – elköszönjön tőlük. Vilmos, a varjú azonban csak csóválta a fejét.

– Miért akarsz megint hónapokra elbújni? – értetlenkedett.

– Nem szeretem a telet – válaszolta Berci. – Hideg van, fúj a szél, kellemetlen kint lenni.

– Dehogyis az! – vágta rá Vilmos. – A vastag bundád megvéd a hidegtől, és annyi jó mókában van részünk télen! Amikor leesik a hó, lehet hógolyózni, szánkázni, csúszkálni a tó jegén… Nagyon jól szórakozunk, de te így kimaradsz a mulatságból!

Olvass tovább →

Az öreg autó a nagyvárosban

Az öreg autó már ritkán gurult ki az utakra. Olykor-olykor elment a boltba vagy a piacra, néhanapján meg rászánta magát egy kis kirándulásra. Mert ugyan eljárt felette az idő, és nyugalomra meg sok pihenésre vágyott, de még neki is unalmas volt állandóan a garázsban ácsorogni.

Egyik reggel ismét mehetnékje támadt. Merre vegye az irányt? Eszébe jutott a nyüzsgő nagyváros, rengeteg járművel, sok-sok közlekedési lámpával, magas épületekkel, folyóval, hidakkal, műemlékekkel. Jó lenne újra látni – gondolta. Nem merengett tovább, nyílt a garázsajtó, indult is. Szokásához híven először tankolt, mindent, amit kell, ellenőrzött, majd az autópálya felé kanyarodott.

A nap szépen sütött, a forgalom kicsi volt, az öreg autó jó tempóban haladt úti célja felé. Csak a nagyváros környéki dombok izzasztották meg, nehezen, lassan kapaszkodott fel az emelkedőkön. A többiek elrohantak mellette, de nem bánta, nem sietett sehová.

Aztán megérkezett a nagyvárosba. Soksávos úton araszoltak a belváros felé a járművek. Az öreg autó csak pislogott ide-oda, még nagyobb volt a nyüzsgés és a forgalom, mint ahogy az emlékeiben élt.

Olvass tovább →