Ment, mendegélt, míg egy erős sodrású, széles folyóhoz nem ért. Akárhogy meresztgette a szemét, nem látott sehol hidat.
– Hogy kelek át ezen a nagy vízen? – sóhajtott a nyuszi.
– Majd én segítek neked – hallatszott egy hang a közeli fáról. A nyuszi megfordult, és egy varjút vett észre.
A fényes fekete tollú madár a nyuszi mellé röppent.
– Ülj fel rám, kapaszkodj, és elviszlek egy darabig – mondta a varjú.
– Elbírsz engem? – aggodalmaskodott a nyuszi.
– Erős vagyok, ne félj! – jött a válasz.
Amikor a hóvirágok kinyíltak, és a nárciszok hegye is kibújt a föld alól, a kis fehér nyuszi tavaszi nagytakarítást tartott otthonában. Bizony már ráfért a lomtalanítás és a tisztogatás a kuckójára, így igyekezett alapos munkát végezni. El is fáradt estére, jólesett ágyba bújni és aludni egy nagyot.
Másnap a kis fehér nyuszi meg akarta nézni a naptárát, szerette volna megtudni, idén mikor lesz húsvét. De nem találta a kalendáriumot; tegnap a nagy rendrakásban eltehette, de nem emlékezett, hová. Egyre kétségbeesettebben kereste a naptárt, de hiába… Még a szemetest is feltúrta, hasztalan… Az előző esti szép rendnek nyoma sem maradt, a nyuszi mindent felforgatott, ám eredménytelenül.
– Mi lesz most a húsvéttal? – pityeredett el, mert nem akármilyen tapsifüles volt ő, hanem személyesen a húsvéti nyuszi. – Nem tudom, mikorra kell megfestenem a tojásokat és eldugnom a kertekben!
Húsvét hétvégéjén – természetesen – a húsvéti nyusziról szól a mese az Olvass mesét! oldalon. A kis fehér tapsifüles tavaszi nagytakarításba kezd, ám utána hasztalan keresi a naptárát, a gondosan rendbe rakott otthonában nem találja, még az is lehet, hogy véletlenül kidobta… De akkor honnan tudja meg, mikor lesz idén húsvét, és mikor kell megfestenie a tojásokat? Vagy ezúttal elmarad az ünnep?
A történet – terjedelme miatt – két részletben jelenik meg: az első ma, nagypénteken, a második pedig holnap, szombaton. Ezzel kívánok minden kedves olvasónak kellemes, szép – és tavaszias – húsvétot!
Bizony, csukott szemmel, és ez nem áprilisi tréfa! Berg Judit mesélt erről azon az író-találkozón, amelyet április elsején rendeztek meg a Debreceni Pagonyban. Mint a népszerű író elmondta, előfordult már, hogy csukott szemmel gondolkodott, és a gyermekei megkérdezték tőle, mit csinál. Dolgozom – válaszolta nekik. De mielőtt mi, felnőttek irigykedni kezdenénk a munkavégzés eme módjára, tegyük hozzá gyorsan, hogy az elmélyült töprengést aztán írás követi, és Berg Judit mára több tucatnyi gyerekkönyv szerzője.
Első kötetéről, a 2005-ben megjelent Hisztimesékről, valamint a legfiatalabbaknak írott Maszat-sorozatáról már olvashattatok a blogon. 2007-ben – a Ruminiért – megkapta az Év Gyermekkönyve elismerést, 2011-ben pedig József Attila-díjjal tüntették ki. Nem mellesleg négy gyermek édesanyja; három lánya közül a legidősebb már tizennyolc éves, legfiatalabb gyermeke, Vilmos fia pedig kilencesztendős.
A jól sikerült debreceni találkozón beszélt a munkájáról, műveiről, és azt is elárulta a kíváncsiskodóknak, hogy – bár eredetileg nem így tervezte – a nagy érdeklődésre való tekintettel lesz újabb Rumini-kötet. Készségesen válaszolt az Olvass mesét! oldal kérdéseire is.
Olvass mesét!: Többször nyilatkoztad, hogy rengeteg ötleted van; mi alapján döntöd el, melyiket írod meg?
Berg Judit: Időnként a kényszer dönti el, hiszen ha megígérek a kiadónak egy könyvet vagy folytatást, ahhoz tartani kell magamat. De általában szeretem a hangulatom alapján kiválasztani; amihez kedvem van, azt csinálom. Úgysem tudok egy könyvet egyhuzamban megírni, muszáj, hogy legyen közben egy kis pihenés, amikor teljesen mást csinálok, mással foglalkozom, akár mást írok.
Későre járt már, csaknem lement a nap, mire visszaért. Mögötte lovasszekéren a cirkuszigazgató jött, aki nagyon kíváncsi volt erre a világszám székre, bár hitte is, meg nem is, amit az asszony mondott. Mindenesetre a saját szemével akarta látni, s ha igaz a hír, talán megveszi a széket, a bohócok sikeres produkciót adhatnának elő egy ilyen bútordarabbal.
A szék közben már alig győzte a hosszú várakozást a sötét, hűvös kamrában. Végtelenül unatkozott, fázott, és már ezerszer megbánta, hogy elszaladt. Megint fogadkozott: soha többé nem tesz egyetlen lépést sem, és mindig hagyni fogja, hogy ráüljenek vagy rápakoljanak. Csak engedné ki már valaki!
Végre nyílt az ajtó. Marica asszony lépett be óvatosan, mögötte szemüveges férfi – a cirkuszigazgató – lesett be. Marica leült a székre, ám nem történt semmi, a bútor meg sem moccant. Marica meglepődött, a direktornak felszaladt a szemöldöke, és elkezdett gyanakodni, hogy talán hiába tette meg az utat.
– Na, talán itt nincs hová mennie – jegyezte meg Marica asszony, és kitette a széket a tornácra.
A szék nagyon régóta állt már a szobában, maga sem emlékezett, mikor került oda. Korábban szép zöldre festették, színe mára kissé megkopott. Cifra faragás díszítette támláját. Soha nem volt vele semmi gond, csendben, megbízhatóan tette a dolgát.
Egészen egy kellemes tavaszi napig, amikor a szék kinézett az ablakon át a kertbe, és valami rejtélyes ok miatt úgy érezte, nagyon elege van már abból, hogy mindig ráülnek. Néha még rá is pakolnak! Soha többé nem engedem – fogadkozott magában.
Így amikor a gazdája belépett a szobába, és le akart ülni a székre, az egyszerűen fogta magát, és elszaladt, az ember pedig a földre huppant.
– Nocsak – lepődött meg a férfi, és felkászálódott. – Az előbb még mintha itt lett volna ez a szék!
Tóbiás, a kukásautó karácsonykor gördült be az életünkbe. Hetekig kedvenc volt, most már ugyan kicsit ritkábban veszi le a kisfiam a polcról, de jó ajándéknak bizonyult. Persze tutira mentem, hiszen ha egy mesekönyvnek jármű a főszereplője, az már fél siker. Különösen, ha egy kukásautóról van szó!
A kukásautó érkezése ugyanis egészen pici korától kezdve eseményszámba megy nálunk. Habár már négyéves, ha épp itthon van, még mindig meg kell nézni a szemétgyűjtő járművet és persze integetni a kukás bácsiknak. Arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, gyakran az a válasz: kukásautó-sofőr. Így aztán rajta volt a listámon Mechler Anna Tóbiás, a kukásautó című könyve, karácsonykor pedig a fa alatt találta a kisfiam.
Egy szép nyári napon Erdővári Manó éppen otthonában olvasgatott, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. Tüstént felkapta a fejét, és elindult megkeresni a hang forrását. Érezte, nem jöhet messziről… csak innen az erdőből. Hamarosan meg is találta: egy egészen kicsi lány zokogott kétségbeesetten egy kis faház verandáján.
– Szia! Erdővári Manó vagyok – mutatkozott be udvariasan Manó. – Miért sírsz?
A kislány meglepődött, egy pillanatra még sírni is elfelejtett. Majd újra folyni kezdtek a könnyei. Csak csorogtak és csorogtak…
– Esthajnalnak hívnak – pityeregte –, és azért sírok, mert nem találom a kedvenc könyvemet. Anyu azt mondta, segít megkeresni, de csak később, mert most dolga van. Mi van, ha nem lesz meg?
– Ne sírj, én segítek megkeresni – ajánlkozott Manó, aki megsajnálta a kislányt.
Emlékeztek még arra, amikor este a képernyő előtt ülve vártuk a Tévé-Maci felbukkanását? Amikor megérkezett, zuhanyozott, fogat mosott, leült a karosszékébe, és onnan nézte az Esti mesét – az aznapi egyetlen, körülbelül tízperces epizódot. Utána pedig lefeküdt aludni – és mi is. 🙂
Azt hiszem, generációm nevében írhatom, hogy szerettük, és szívesen forgattuk azokat a mesekönyveket is, amelyeknek ő volt a hőse. Népszerűségére való tekintettel ugyanis e formában is megjelent. Ebben a bejegyzésben antikvár kötetek következnek, melyek a nyolcvanas évekből származnak.
Egy egészen apró fűszál bújt ki a földből. Kíváncsian nézett körbe, hogy lássa, hová érkezett. Milyen érdekes itt! – gondolta, ahogy megcsodálta az eget, a földet, szomszédos társait és a közeli fákat.
A fűszál növekedni kezdett, hiszen melegen sütött a nap, a talaj tele volt tápanyaggal, eső is gyakran öntözte. Ahogy egyre magasabb lett, mind többet látott a világból. Már észrevette a közeli virágágyásban pompázó növényeket, a kerítés mögött ugató kutyát és a szorgalmasan dolgozó hangyákat is. Jól, sőt mi több: remekül érezte magát. Még az időnkénti fűnyírás sem zavarta; először ijesztőnek találta, de nem fájt, a vágástól pedig tovább erősödött, és hamar meg is nőtt újra.
Egyszer egy katicabogár baktatott a fűszálhoz. Apró kosárkát szorongatott, és udvariasan köszönt.