Egy réges-régi mesekönyv lett az utóbbi hetek slágere nálunk. Bálint Ágnes Mazsola című alkotása bő harmincéves kiadásban van meg – még az apáé volt –, s néhány hónapja már végigolvastuk. Gyermekem akkor érdeklődéssel hallgatta Manócska és a kismalac történetét, de aztán – amikor a könyv végére értünk –, napirendre is tért felette. Pár hete újra lekerült ez a kötet a polcról, s ezúttal átütő sikert aratott. Olyannyira tetszett a fiamnak, hogy egymás után kétszer is elolvastuk, s azóta a Youtube-on is megnézett néhány epizódot a Mazsola és Tádé című bábfilmsorozatból. Azt is imádta. 🙂
A régi könyv már kicsit megviselt állapotban van
Mi lehet a titka ennek a múlt századi történetnek?
Hogyan olvassak fel az 1-2 éves gyereknek, ha türelmetlen/csak lapozni szereti a könyveket/egyáltalán nem érdeklik a mesék? – vetődnek fel gyakran ezek a kérdések a közösségi oldalak különféle baba-mama csoportjaiban, felületein. Magam is szembesültem ezekkel a problémákkal, amikor a fiam kisebb volt. Ő is nagyon szeretett például lapozni, lehetőleg minél hamarabb… 🙂
Van néhány ötlet, amelyik nekem bevált… 🙂 Azóta persze eltelt már pár év, de visszanézve azt mondhatom, eredményesek voltak a praktikák. A fiam régóta türelmesen figyel a felolvasások során. (Természetesen már nem érdekli az öncélú lapozgatás sem – ez azért ötévesen nem csoda). Nem maradhat el egyetlen nap sem az olvasás – ő maga ragaszkodik hozzá. De ennek én nagyon örülök, mert ez minden nap jelent számunkra egy kis minőségi együtt töltött, „összebújós” időt.
Minden olvasni szerető ember életében vannak emlékezetes – „nagybetűs” – könyvek. Gyerekkötetek is. Nekem is akad, nem kevés… De most nem ezekről szeretnék írni. Hanem a szó szerint nagy betűs könyvekről. 🙂
Miért fontos, illetve jó, ha az átlagosnál nagyobb betűkkel tördelik a szöveget egy gyerekkönyvben? Nekem két ok jutott eszembe. Egyrészt így a kevésbé jól látó emberek – például a koruk okán gyakran már olvasószemüvegre szoruló nagyszülők – is el vagy még inkább fel tudják olvasni őket. Másrészt az olvasni tanuló gyerekeknek is könnyebb így gyakorolni. Akár – ha van – a kistestvérüknek is felolvashatnak, s ez a nemes feladat talán még jobban motiválja őket arra, hogy belépjenek az olvasók világába.
Ez a cím akár félelmetesen is hangozhat, de semmilyen ijesztő dolog nem következik… 🙂 Egy olyan magyar írónőről szól ez a poszt, akinél jobban talán senki sem örökítette meg a gyerekek észjárását. Janikovszky Éva – merthogy róla van szó – egyes szám első személyben megírt gyerekkönyveit (csak néhány cím: Már megint, Akár hiszed, akár nem, Velem mindig történik valami, Te is tudod?) faltuk kisdiákként. Az iskolai könyvtárból sorra kölcsönöztük ki őket, szinte egymással versenyezve. Imádtam, az osztálytársaim is imádták. Még azok a fiúk is, akik amúgy nem voltak nagy könyvmolyok.
Emlékezetes írás emlékezetes illusztrációkkal
Ezek a kis kötetek kellemes olvasmányok voltak a betűk birodalmába lépő nebulóknak, hiszen viszonylag kevés a szöveg a sok kép mellett, nagyon szórakoztatóak, és könnyen belehelyezkedtünk a főszereplő gyerek lelkivilágába – hiszen „sorstársnak” éreztük. Mert gyerekként tényleg nem értettük, miért kell szót fogadni, milyen válaszokat várnak tőlünk a felnőttek a fura kérdéseikre, és úgy éreztük, mi egészen másmilyen felnőttek leszünk majd…
Szerencsére sok remek gyerekkönyv került a kezünkbe a mögöttünk hagyott esztendőben – a kedvenceinkből állítottam össze egy kis ötös listát. Nem volt könnyű dolgom, és sokáig töprengtem, mely köteteket vagy sorozatokat tegyem fel rá, s be kell vallanom, legalább még öt olyan alkotás van, amelyik nem sokkal maradt le, de a tízes listát már túl hosszúnak éreztem… A blog Felnőttszemmel rovatát követőknek ismerősek lehetnek az alább felsorolt művek, hiszen – nem véletlenül – írtam már róluk legalább egyszer.
Ezek a könyvek kivétel nélkül az ovis korosztálynak szólnak – hiszen a gyermekem is éppen ebben az életszakaszban jár.
Bizony, csukott szemmel, és ez nem áprilisi tréfa! Berg Judit mesélt erről azon az író-találkozón, amelyet április elsején rendeztek meg a Debreceni Pagonyban. Mint a népszerű író elmondta, előfordult már, hogy csukott szemmel gondolkodott, és a gyermekei megkérdezték tőle, mit csinál. Dolgozom – válaszolta nekik. De mielőtt mi, felnőttek irigykedni kezdenénk a munkavégzés eme módjára, tegyük hozzá gyorsan, hogy az elmélyült töprengést aztán írás követi, és Berg Judit mára több tucatnyi gyerekkönyv szerzője.
Berg Judit több tucatnyi könyv szerzője és négy gyermek édesanyja
Első kötetéről, a 2005-ben megjelent Hisztimesékről, valamint a legfiatalabbaknak írott Maszat-sorozatáról már olvashattatok a blogon. 2007-ben – a Ruminiért – megkapta az Év Gyermekkönyve elismerést, 2011-ben pedig József Attila-díjjal tüntették ki. Nem mellesleg négy gyermek édesanyja; három lánya közül a legidősebb már tizennyolc éves, legfiatalabb gyermeke, Vilmos fia pedig kilencesztendős.
A jól sikerült debreceni találkozón beszélt a munkájáról, műveiről, és azt is elárulta a kíváncsiskodóknak, hogy – bár eredetileg nem így tervezte – a nagy érdeklődésre való tekintettel lesz újabb Rumini-kötet. Készségesen válaszolt az Olvass mesét! oldal kérdéseire is.
Olvass mesét!: Többször nyilatkoztad, hogy rengeteg ötleted van; mi alapján döntöd el, melyiket írod meg?
Berg Judit: Időnként a kényszer dönti el, hiszen ha megígérek a kiadónak egy könyvet vagy folytatást, ahhoz tartani kell magamat. De általában szeretem a hangulatom alapján kiválasztani; amihez kedvem van, azt csinálom. Úgysem tudok egy könyvet egyhuzamban megírni, muszáj, hogy legyen közben egy kis pihenés, amikor teljesen mást csinálok, mással foglalkozom, akár mást írok.
Tóbiás, a kukásautó karácsonykor gördült be az életünkbe. Hetekig kedvenc volt, most már ugyan kicsit ritkábban veszi le a kisfiam a polcról, de jó ajándéknak bizonyult. Persze tutira mentem, hiszen ha egy mesekönyvnek jármű a főszereplője, az már fél siker. Különösen, ha egy kukásautóról van szó!
A kukásautó érkezése ugyanis egészen pici korától kezdve eseményszámba megy nálunk. Habár már négyéves, ha épp itthon van, még mindig meg kell nézni a szemétgyűjtő járművet és persze integetni a kukás bácsiknak. Arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, gyakran az a válasz: kukásautó-sofőr. Így aztán rajta volt a listámon Mechler Anna Tóbiás, a kukásautó című könyve, karácsonykor pedig a fa alatt találta a kisfiam.
A kisfiam könyvtári tag lett – elmesélem, hogyan történt!
Hetekkel ezelőtt – még az elmúlt esztendő végén – fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy beiratkozhatnánk könyvtárba. Ugyan sok – ahogy látom, az átlagosnál több – mesekönyvünk van, de a kisfiam egyre inkább igényli az új történeteket, s ezzel néha már nem olyan könnyű lépést tartani. Sajnos nincs módunk gyakrabban könyveket vásárolni…
Korábban másoktól már hallottam, hogy könyvtárba jártak kisgyermekeikkel, s úgy éreztem, elérkezett a megfelelő pillanat számunkra is. Régen magam is sokat könyvtáraztam, hiszen a magyar szakot másképp nem is lehet elvégezni, de miután dolgozni kezdtem, mindig hevertek még elolvasatlan könyvek a polcomon, így már nem hiányoztak a kölcsönzött olvasnivalók.
