Hogyan olvassunk türelmetlen totyogóval?

Hogyan olvassak fel az 1-2 éves gyereknek, ha türelmetlen/csak lapozni szereti a könyveket/egyáltalán nem érdeklik a mesék? – vetődnek fel gyakran ezek a kérdések a közösségi oldalak különféle baba-mama csoportjaiban, felületein. Magam is szembesültem ezekkel a problémákkal, amikor a fiam kisebb volt. Ő is nagyon szeretett például lapozni, lehetőleg minél hamarabb… 🙂

Van néhány ötlet, amelyik nekem bevált… 🙂 Azóta persze eltelt már pár év, de visszanézve azt mondhatom, eredményesek voltak a praktikák. A fiam régóta türelmesen figyel a felolvasások során. (Természetesen már nem érdekli az öncélú lapozgatás sem – ez azért ötévesen nem csoda). Nem maradhat el egyetlen nap sem az olvasás – ő maga ragaszkodik hozzá. De ennek én nagyon örülök, mert ez minden nap jelent számunkra egy kis minőségi együtt töltött, „összebújós” időt.

Olvass tovább →

Mit olvas a maci?

Ez most nem egy újabb mese címe… 🙂 A honlapon – például a kezdőoldalon – illusztrációként látható mackóról van szó, amelyik a fűben ülve könyvet tart. Néhány kulisszatitok következik az Olvass mesét! készítéséről… 🙂

Szóval a képen lévő retró maci a sajátom, a névadó ünnepségemen kaptam sok-sok évvel ezelőtt. Nem mai darab… 🙂 (Fiatalabbak kedvéért: a névadó ünnepség volt hivatott a keresztelőt pótolni a hetvenes-nyolcvanas években, amikor a templomba járást és a vallásgyakorlást kevésbé támogatta a hatalom.) A fényképen egy aprócska könyv van a mackó kezében, azért ezt választottam a könyvespolcomról, mert kényelmesen elfért a maci ölében. A kötet pedig nem más, mint Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című klasszikusa. Természetesen a fotó is saját, illetve a férjem segített az elkészítésében.

Olvass tovább →

A száguldó boszorkány

Élt egyszer egy különleges boszorkány a mesék földjén. Ránézésre nem volt benne semmi szokatlan, hegyes kalapot és fekete köpenyt viselt, mint általában a boszorkák. Seprűn közlekedett, és varázspálcája is volt, a hátizsákjából kikandikált a vége. Viszont – a többiekkel ellentétben – ő szinte soha nem használta e mágikus botot. Nem volt rá ideje. S hogy miért nem? Mert Trixi – ez volt a neve – egész nap ide-oda száguldozott seprűjén. Ugyanis nagyon szeretett seprűnyélen hasítani. Sokkal jobban, mint bármit varázsolni vagy varázsszert kotyvasztani.

A többi boszorkány csodálkozva figyelte és nem értette. Mindannyian seprűnyélen jutottak el egyik helyről a másikra, de csak akkor, amikor muszáj volt. Szórakozásból, úti cél nélkül egyikük sem pattant fel a seprűjére. Nem hordtak hátizsákot, batyuban vitték a varázspálcájukat meg a piacról a zöldségeket. Ellenben nem hanyagolták a varázslatokat, sőt bájitalokat is főztek.

Eleinte csak furcsállották, később azonban már inkább bosszantotta a boszorkákat Trixi viselkedése, aki mind többet és egyre gyorsabban röpködött a levegőben. Trixi tempója megijesztette a békésen szálldosó idősebb boszikat, veszélyesnek érezték vakmerőségét. Amikor egy nap Trixi – akaratlanul bár, de – kisebb balesetet okozott, többen összeütköztek és könnyebben megsérültek miatta, a boszorkák tanácsa összeült megvitatni a helyzetet. Valahogy gátat kell szabni a seprűnyélen száguldásnak!

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 2. rész

A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…

A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…

Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.

Olvass tovább →

Mesés, szép karácsonyt kívánok!

A végéhez közeledik az adventi időszak, holnap tárul fel az adventi naptár utolsó zsebe – ekkor ér véget az ünnepváró időszakunkat végigkísérő mese, melynek folytatásait minden reggel megkapta a kisfiam a kalendáriumban. Örömmel írhatom, hogy az utolsó pillanatban született ötletemnek sikere volt! Még a hajrára is érdeklődéssel várta a gyermekem az aznapi részt, és ügyesen követte a kisebb darabokra szeletelt történetet.

Ahogy ígértem, az ünnepre a blogon is olvashatóvá válik ez a mese – mivel meglehetősen hosszú lett, négy részletben. Ma jelenik meg az első.

Olvass tovább →

Mesés adventi naptár

Szó szerint mesés adventi naptár várt idén a gyermekemre: édesség helyett ugyanis mesét talál benne minden nap.

Tavaly leptük meg először a kisfiunkat adventi naptárral – ekkor láttuk elérkezettnek az időt és őt is erre. Mivel nem eszünk napi szinten csokit, cukrot (mi magunk sem és a kisfiunk sem), ráadásul a Mikulás-csomagok is bőven ellátnak minket nyalánkságokkal (bevallom, akár hónapokig kitart), nem akartunk édességet tenni a zsebekbe. Azt, hogy minden napra új játék legyen benne, szintén nem tartottuk jó ötletnek; anyagilag is megterhelő, és azt sem szerettük volna, hogy karácsonyra napi rutinná váljon, hogy játékot kap. Így aztán egy-két mütyür és karamella mellett főleg matricákkal töltöttük meg 2016-ban a naptárt, azokat pedig lelkesen ragasztotta a matricás füzetébe. A végére viszont már láthatóan megunta a dolgot, így idén valami máson törtük a fejünket. Sokáig nem jutott eszünkbe semmi, ám november 30-án este – az utolsó pillanatban – bevillant az isteni szikra: egy hosszabb karácsonyi mese folytatásait rejtsék a zsebek!

Olvass tovább →

Interjúalany lettem :-)

Új szerepbe kerültem nemrég: nem én készítettem interjút valakivel, hanem velem készítettek. 🙂 A cikk a Cívishíren jelent meg a hónap elején, Gulyás-Czibere Anikó tollából (klaviatúrájából). Beszélek többek között arról, hogyan és miért indítottam a blogot, hogyan születnek az ötletek, és miért tartom fontosnak, hogy minden egyes nap meséljek a kisfiamnak. Olvassátok szeretettel! 🙂

Egyéves az Olvass mesét!

Kereken ma egy esztendeje, hogy elindult az Olvass mesét! Ez idő alatt százkét bejegyzés született – ez a mostani a százharmadik. Így, egy év elteltével ötvenhét mese olvasható az oldalon, negyvenöt bejegyzés pedig a szülőkhöz szól: többet között mesekönyvet ajánlok, a történetek születésének hátteréről írok, továbbá olvasással, meséléssel kapcsolatos tapasztalataimat osztom meg velük.

A Facebookon eddig hetvennégyen lájkolták az oldalt; velük olyan – a témába vágó, más oldalakon megjelent – tartalmakat is megosztok, amelyek a honlapon nem láthatóak, de fontosnak, hasznosnak találom őket.

Olvass tovább →

Erdővári Manó önállósodik

Erdővári Manó Babber lovag apró cimborájaként kezdte pályafutását, mostanra azonban önállósította magát, és főszereplővé lépett elő. 🙂

Már nem is emlékszem, mikor és hogyan, de egyszer csak kipattant a fejemből az ötlet, hogy Erdővári Manóban több lehetőség van, minthogy csak egyszerű mellékfigura legyen. Először arra gondoltam, hogy megírom azt a történetét, amelyiket Babbernek mesélt el a viharos szélről szóló mesében. De aztán elkezdett a képzeletemben kialakulni – és még mindig formálódik – egy erdő, ahol Manó lakik, Tündérváros, ahol – nem meglepő módon – tündérek élnek, és egy egész kis világ tele mesebeli lényekkel, olykor akár népmesei fordulatokkal…

Olvass tovább →

A szilaj lovacska története – 2. rész

Másnap hasonlóan kezes bárányként viselkedett, és egyszer csak tényleg kitárult a kapu. A lovacska az első pillanatban el sem hitte, hogy végre kisétálhat rajta. De lovasa magabiztos kézzel pontosan arra irányította. A lovacska örömében felnyerített. Legszívesebben kirohant volna, de tudta, még nem érkezett el a megfelelő pillanat. Méltóságteljesen kilépegetett, és látta, hogy közben édesanyja is kapott egy lovast, és követik őket. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta abban, hogy véghez vigye a tervét.

Amikor a rétre értek, a lovacska vadul hánykolódni kezdett, majd két lábra ágaskodott, és megrázta magát. A lovasa kapaszkodott, miközben igyekezett megfékezni, de a lovacska olyan erővel próbált szabadulni, hogy a férfi nem tudta tartani: leesett róla. A lovacskának nem kellett több, vad vágtába kezdett. Élvezte a sebességet, a szabadságot, azt, ahogy a szél belekap a sörényébe. Végre nem irányítja senki, száguldhat! Mögötte kiabáltak, az édesanyja is nyerített, de a lovacska nem figyelt rájuk. Csak suhant, suhant előre, már a rét szélén járt, de ezúttal nem fordult vissza, ahogy szokott. Még, még, még – gondolta mohón, és tovább robogott. Átugrott a bokrokon, ki a szántóföldre, majd egy legelő következett, és váratlanul egy szikla bukkant fel. A lovacska megtorpant, de a nagy lendület vitte tovább, és képtelen volt megállni. A szikla alatt folyó húzódott, a lovacska belepottyant. A mederben éles, hegyes kövek bújtak meg, felsértették a lovacska lábát.

Olvass tovább →