Az aranyszínű karácsonyfadísz 1. rész

Furcsa, barátságtalannak tűnő vidék volt Fakóföld. A szürke égbolton szürke felhők úszkáltak, szürke tavak partján szürke fák bólogattak, szürke ruhás gyerekek szaladgáltak a szürke játszótereken. Minden szürke volt, az emberek, az állatok, a növények is, nem beszélve az épületekről, a járművekről és minden egyéb tárgyról. Senki nem emlékezett, hová tűnt a többi árnyalat ebből a különös országból, s mikor kapta – megérdemelten – a Fakóföld nevet. Egyetlen helyen lehetett csupán más színeket látni, mint a szürke: a mesekönyvek lapjain. Ott zöldben pompáztak a bokrok, piros és kék autó robogott az úton, színes ruhákat viseltek a szereplők. Nem véletlen hát, hogy Fakóföldön a gyerekek nagyon kedvelték a mesekönyveket – sőt a felnőttek is. A legtöbb családban nem telhetett el este meseolvasás nélkül.

Viszont a gyerekek között csak a mesekönyvek szeretetében volt ilyen nagy egyetértés. Hagyománynak számított Fakóföldön, hogy a fiúk és a lányok nem szívesen játszottak egymással, sőt amennyire csak lehetett, kerülték a másik nem tagjait. Az ellenségeskedés oka a múlt homályába veszett. Így Fakóföldön még véletlenül sem lehetett együtt játszó vagy beszélgető kisfiúkat és kislányokat látni. Habár a felnőttek próbálták elsimítani az ellentéteket, a gyerekek makacsul tartották magukat az érthetetlen hagyományhoz – amíg fel nem nőttek. Mert utána szinte varázsütésre már ők sem értették, mi kifogásuk volt korábban a másik nem tagjaival szemben.

Fakóföldön az ünnepek is szürkén teltek: szürke díszek lógtak a szürkészöld karácsonyfán, és szürke csomagolópapír rejtette az ajándékokat, húsvétkor minden hímes tojást szürkére festettek – nem is lehetett másfajta festéket kapni a boltokban –, s a tűzijátékok sem számítottak nagy látványosságnak, mert csupán szürke színű petárdákat lőttek a magasba. A november még annál is elképzelhetetlenül szürkébb volt, mint amilyen más tájakon szokott lenni, és az adventi időszakban szürke fények pislogtak a belvárosokban. A karácsonyt ennek ellenére minden gyerek lelkesen várta, mert még ebben a szürke országban is varázslatos hangulat övezte a szeretet ünnepét.

Olvass tovább →

Kalandos mese a naptárban és a blogon

Már hagyomány nálunk, hogy a gyermekünk adventi naptára folytatásos karácsonyi mesét rejt – nem volt ez idén sem másképp. Szerencsére ebben az esztendőben is örömet okozott az ajándékozásnak ez a módja, a fiam estéről estére várja, hogyan folytatódik a két gyerek, Marci és Panna története a mesebeli Fakóföldön. Még néhány nap, és a mese végére érünk, amikor kiderül, Panna és Marci karácsonyi álma valóra válik-e. 🙂

A történettel – bevallom – nem sikerült december elsejére elkészülnöm, de néhány nap csúszással a végére értem (és utólag becsempésztem a hiányzó részeket a naptárként szolgáló papírtasakokba 🙂 ).

Ahogy szoktam, karácsonykor a blogon is közzéteszem az adventi mesét. Nagyobb részletekben az Olvass mesét! látogatói is megismerhetik a fakóföldi gyerekek ünnepi kalandját. Ma jelenik meg a történet első része, s a következő napokban több epizódban a folytatás. Ezzel kívánok mindenkinek – kicsiknek és nagyoknak – örömteli készülődést és boldog karácsonyt. 🙂

Ha advent, akkor mesés naptár

Itt az adventi időszak, és idén már egyáltalán nem kellett azon gondolkodnunk, mi kerüljön a gyermek adventi naptárába: ezúttal is saját „készítésű” mese, huszonnégy részletben. Az utóbbi években ez annyira bevált, hogy nem is volt kérdés, folytatjuk ezt a hagyományt, sőt a fiam már számított arra, hogy ismét mese kerül a kalendáriumba.

Az ötletelést már szeptemberben elkezdtem, októberben elkészült a történet vázlata, novemberben pedig nekiveselkedtem az írásnak. Mivel az elmúlt hónap igen sűrűre sikeredett, november végéig csupán az első felét sikerült megírnom, és azóta is dolgozom rajta, de már csak az utolsó néhány napra való, vagyis a befejezés hiányzik. A még ki nem nyomtatott részleteket utólag csempészem bele a naptárba. 🙂

Két ajtó között kapott helyet az új adventi naptár, két lépésnyire a gyerekszobától

Olvass tovább →

Valóság és varázslat mezsgyéjén

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy vagány kislányos mesét írjak – ami eddig mindig elmaradt, mert örülök, ha a gyermekemnek szánt, fiús mesékre jut időm. 🙂

Ezért is örültem, amikor Nádasi-Ozsvár Andrea alkotása, a Rebimesék első kötete, a Varázslények kezünkbe került. Ahogy a sorozat címe alapján sejthető, a főhős kislány: Rebeka vagy becenevén Rebi, aki mindig jót akar, mégis állandóan kalamajkába keveredik – hogy aztán a végére megoldja a zűrös helyzeteket. Rebi kalandjai a hat és fél éves fiamnak is tetszettek, többször hangosan felnevetett egy-egy mókás jelenet közben.

A mesékben – ahogy a cím alapján várható – keveredik a valóság és a varázslat világa, különös lények bukkannak fel Rebi környezetében: zűrboszorkány, szárnyas boroszlán, rosszcsont töpp, kobold, nem beszélve a Csíkoshátú Bőröndös Sompolykáról. Vannak köztük kedves és bosszantó figurák is, olykor segítenek Rebinek megoldást találni egy-egy nehézségre, máskor ők maguk jelentik a megoldandó problémát.

Rebi varázslatos világába kalauzol minket a kötet

Olvass tovább →

Akkor hány óra is van? 2. rész

Apa napközben szerelőhöz vitte a telefonját. A szakember beállította az időt, de ő sem értette, mi történhetett. A hosszú évek során, amióta ezzel kereste a kenyerét, még nem találkozott ilyen esettel.

Este – immár otthon – apa elgondolkodva vizsgálgatta az órákat. Petivel együtt újra a megfelelő pozícióba tekerték a mutatókat, és csendben figyelték, történik-e valami szokatlan. Nem történt. Apa végül kiment a konyhába segíteni anyának, Peti egyedül őrizte tovább a pontos időt. Sehol semmi váratlan, a percek szoros rendben követték egymást, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Peti épp azon törte a fejét, hogy legózni megy, mert az órák egyelőre rendben működnek, amikor szokatlan zaj csapta meg a fülét.

Az előszobában ketyegő óra volt az, sosem hallott zakatolással pörgette a mutatóit. Peti az őrült tiktakolásból összefüggő szavakat vélt kihallani.

Olvass tovább →

Akkor hány óra is van? 1. rész

Peti kinyitotta a szemét, és ránézett a faliórára. A mutatók hat óra húsz percet mutattak. Peti csodálkozott, mert világosság szűrődött be az ablakon a redőny rései között. Hétköznapokon fél hétkor szokott kelni, és mostanában olyankor még sötét volt. Akkor hogyan lehet most mégis világos, amikor még nincs is fél hét? – töprengett el, de egy pillanat múlva eszébe jutott a válasz: vasárnap visszaállították az órákat a téli időszámításra. Reggel világos lesz, délután pedig hamar besötétedik.

Peti úgy döntött, meglepi anyát és apát, a szokásosnál hamarabb kipattan az ágyból. Felöltözött, és kilépett a szobájából. A házban csend honolt. Peti furcsállotta ezt, hiszen apa és anya korábban szoktak ébredni, mint ő. Bekukkantott a hálószobába, s ámulva látta, hogy a szülei még alszanak.

– Keljetek fel, elkésünk! – ugrott az ágyukhoz Peti ijedten.

Apa és anya zavartan próbáltak magukhoz térni, miközben az órát keresték a szemükkel. Anya felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát, s annak fényében jól látták, mennyit mutat az ébresztőóra: öt óra ötvenet.

Olvass tovább →

Barkácsolás tündéres mesében

Vajon hogyan tetszik egy kedves, szeretettel teli, kislányos-tündéres mese a hatéves fiamnak? Izgatottan figyeltem a reakcióit, mert gyermekem az utóbbi időben hajlamos már egy pasztellszínű, állatos könyvre is elutasítóan rásütni, hogy lányos… Kőszegi-Arbeiter Anita kötete, a Csenge tündérkertje – A tündérpalota szerencsére teljesen uniszex zöld színű, így a külső nem okozott fennakadást.

S a belső sem. Habár a történet főszereplője egy kislány, aki az édesanyjával tündérkertet, majd -palotát készít, s természetesen tündérek is felbukkannak a könyvben, a kisfiam mindvégig figyelmesen hallgatta a mesét. A tündérpalota születésének leírása után pedig érdeklődve szemlélte az illusztrációt: „Ilyen lett?” – kérdezte. Egyetlen pillanatig sem tiltakozott, hogy ez lányos mese lenne, sőt a végén azt mondta, tetszett neki. 🙂

A bájos borító mögött kedves, szeretettel teli történet bújik meg

Olvass tovább →

Vidám erdei kiruccanás

Ha szeretitek az állatmeséket, mindenképpen érdemes egyszer kézbe venni Tony Wolf Az erdő meséi című kötetét. Mi nemrég kölcsönöztük ki a könyvtárból. 🙂 Többféle kiadásban megjelent az esztendők során Mesél az erdő az állatokról címmel is…

Az első dolog, ami feltűnt, hogy mennyire hangsúlyosak az illusztrációk. Kisebb és egész oldalt betöltő, nagyon szép képek díszítik a könyvet. A borítón Tony Wolf neve szerepel, ő rajzolta ezeket az elbűvölő ábrákat. A meséket azonban nem ő írta, hanem Peter Holeinone – ezt az információt azonban már csak belül, egészen hátul találtam meg.

Nagy munkában a kedves erdőlakók a könyv borítóján

A kötet szereplői az erdőlakó állatok; egyik kedvesebb, mint a másik (kivéve a varjút, de őt is megkedveltük olyannak, amilyen). 🙂 Mindegyikük más, igazi kis egyéniségek bukkannak elénk a lapokról. Tavasztól télig – tehát körülbelül egy éven át – nyerünk betekintést az életükbe, járunk tavaszköszöntő bulin, esküvőn, nézünk hullócsillagot, hűsölünk medencében, nevelünk kukoricát, készítünk gyümölcslevet…

Olvass tovább →

Majd holnap…

Volt egyszer egy szegény legény. De nem ám a szorgalmas fajtából, akinek csak nincs szerencséje – ennek a mesének a szegény legénye bizony semmirekellő alak volt. Egész nap csak lustálkodott, heverészett, meg a kocsmában iszogatott, duhajkodott a komáival, dolgozni viszont nem szeretett. Pedig ha nem fázott volna annyira a munkától, nem is lett volna szegény, becsülettel, jómódban megélhetett volna.

Egyik este aztán a falusi táncmulatságban megtetszett neki egy gazda igen csinos lánya. Felkérte egy csárdásra, csakhogy a leányzó alaposan megszégyenítette: nemet mondott neki, hogy ő ilyen lusta ifjúval nem hajlandó ropni. A legényt azonban csak nem hagyta nyugodni a vére, ezután állandóan ostromolta a leányt, teljesen belé szerelmesedett. Teltek-múltak a hetek, hiába vitt virágot neki, meg selyemszalagot, porcelán csecsebecsét – azt a keveset is, ami jutott neki, ajándékokra költötte –, a lány szívét nem tudta meglágyítani. Végül aztán nem bírta tovább, s megkérdezte választottját, miért nem fogadja az ő udvarlását.

– Lusta, semmirekellő alak vagy, aki csak lopja a napot – felelte a lány. – Apám úgysem adna feleségül ilyen emberhez.

A szegény legény roppant megsértődött ezen a válaszon, s duzzogva hazament, leheveredett a kemence padkájára, és egész nap ott feküdt. Estére felkelt, megvakarta a fejét, s belátta: igaza lehet a lánynak, hiszen ma sem csinált semmit.

Olvass tovább →

Időutazás régi kéziratokkal

Régi dokumentumok között beszkennelt családi fotókat keresgéltem néhány hete a korábbi számítógépemről lementett fájlokat őrző adattárolón, és a képek mellett írásokat is találtam, ahogy átnéztem a mappákat. Régen is írtam meséket, és bizony ezeket találtam meg. (Közülük egyet – Mese a pöttyös labdáról – már olvashattátok a blogon.) A titokzatos fájlok, pontosabban a hangos rácsodálkozásom felkeltették a körülöttem sertepertélő – egyébként a számítógépet nem kezelő – gyerekem figyelmét is. Amikor elárultam neki, hogy ezek azok a mesék, amelyeket nagyon régen, még bőven az ő születése előtt, javarészt diákkoromban írtam, rögtön azt kérte, olvassam fel neki őket. Mivel néhány rövidebb történeten kívül két meseregény kéziratáról van szó, így nem azonnal, hanem esténként, apránként tettem eleget a kérésének.

Szerencsére emlékeztem, hogy valaha kinyomtattam ezeket, s áttúrva a régi iratokat tartalmazó dobozokat megtaláltam őket, így nem monitorról kellett felolvasnom, hanem kicsit kényelmesebben, lefűzött lapokról.

A hosszabb történetek egyike egy vállalkozószellemű varjúról, míg a másik egy szegény, ám talpraesett legényről szól. Egy-egy fejezetet olvastunk fel esténként, a fiam élvezte és érdeklődéssel hallgatta a meséket.

Olvass tovább →