Ha nem a féreg szorul fába…

A jó cím már fél siker – mondják, s bizony lehet ebben valami, mert Palásthy Ágnes kötetét a címe alapján választotta ki a fiam a könyvtárban. Amikor levette a polcról, megkérdezte, mi ez, én pedig felolvastam: A fába szorult borz. Kuncogás fogadta a szokatlan szókapcsolatot, mert fába szorult féregről már hallottunk, de fába szorult borzról még soha… Az alcím szerint a könyv újabb meséket tartalmaz az erdei tisztásról, a borítón pedig mókás állatok láthatók, sőt belül is ők köszönnek ránk. A fiam rögtön jelezte is szándékát: „Vigyük!”

A fába szorult borz
Vidám hangulat, szeretetteljes légkör  jellemzi a kötetet

A kötet nem okozott csalódást, kedves történeteket kaptunk, amelyeknek hősei erdei állatok – akik viszont nagyon emberi módon viselkednek, hol inkább az állatokra jellemző, hol pedig emberi környezetben előforduló szituációkban. A nyuszi nem fér a testvéreitől otthonukban – ez átlagos emberi lakásban nehezen elképzelhető. Az már viszont nagyon is, hogy a kishúg kölcsön veszi a játékbabát, a nővérnek pedig ez nem tetszik. Az állati létből kiinduló történetek is – például a víz elönti a vakond odúját – emberi csavart kapnak: a vakond a díjait próbálja menteni, és nagyon szomorú, amikor nem sikerül.

Olvass tovább →

Nem mind lányos, ami pasztell színű

A könyvtárban láttuk meg Bosnyák Viktória szokatlan című kötetét. A míves kivitelű könyvecske a kérdőmondatos címével – És most hogy festek? – felkeltette érdeklődésemet, ám a fiam első pillantásra azt mondta az illusztrációk láttán, hogy lányos, és ne vegyük ki. A sok pasztellszín miatt tűnhetett annak, de aztán egy perccel később csak adott egy esélyt a könyvnek. A benne lévő mókás állatképek győzték-e meg, vagy az én szolid megjegyzésem, hogy szerintem nem lányos, csak a színek miatt keltheti azt a benyomást, nem tudom, mindenesetre tény, hogy legutóbb ez a kötet is ott volt a táskánkban, amikor távoztunk a könyvtárból.

Azóta el is olvastuk Bosnyák Viktória meséjét. Nem volt lányos. 🙂 Sőt kimondottan tetszett a fiamnak a kedves, szimpatikus kaméleon története, akinek nem sikerült változtatnia a színét, ám gyűrűsfarkú maki barátja közreműködésével végül sikerült megoldást találni e problémára.

Bájos rajzok, kellemes színvilág és persze aranyos történet

Olvass tovább →

Mese a pöttyös labdáról

A pöttyös labda sokat játszott: gazdái, a kislány és a kisfiú – testvérek voltak – gyakran kiszaladtak vele az udvarra vagy a szomszédba más gyerekekhez. Szállt a pöttyös labda kézről kézre, vidám kacagás töltötte be az utca csendjét, még a felhők is szétszaladtak a nap elől, amikor a gyerekek zsivaja felhallatszott a kék égig. A pöttyös labda ilyenkor érezte elemében magát, élvezte a játékot, nem szédült, nem lett rosszul, amikor pörgették-forgatták, a magasba emelkedett, majd alászállt a gyep felé, s még az sem zavarta, ha véletlenül a földre pottyant, mert valamelyik lurkó nem tudta elkapni. Ha embernek születik, biztos repülőgép-pilóta lett volna, de pöttyös labda volt, és nem is bánta, boldogan élt, és tette a dolgát: szórakoztatta a gyerekeket.

Egy borongós, szürke napon azonban az egyik nagyobb fiú, aki rendszeresen részt vett a mókában, bőr focilabdával érkezett. A kisfiúk azonnal körbevették az új szerzeményt, aztán gyorsan kijelölték a pályát meg a kapukat, és rugdosni kezdték a focilabdát. A lányok bosszankodva nézték a tőlük elpártolt fiúkat, aztán félrevonultak, és játszani kezdtek a pöttyös labdával. Aki bizony csodálkozva szemlélte társát: nem fáj neki, hogy össze-vissza rugdossák? Tócsába pottyant, sárba gurult, nem kímélték a gyerekek. Viszont megbecsülték, nagyra tartották – legalábbis a fiúk. A kislányok nem is vettek róla tudomást, de idővel valahogy egyre ritkábban vették elő a pöttyös labdát. Csoportba gyűlve pletykálkodtak, kacarásztak, virágot tűztek a hajukba, ruhákról beszélgettek.

Olvass tovább →

Egy régi mese a számítógép mélyéről

Családi fotókat keresgéltem a minap, amikor a dokumentumok között több régi írásomra lettem figyelmes. Mesék is voltak közöttük… 🙂 Elővettem őket, az egyik rövidebbet le is „poroltam”, vagyis átolvastam, kicsit javítottam rajta itt-ott, s mivel arra érdemesnek találtam, úgy döntöttem, felteszem a blogra.

Ez a történet 2007-ben született (legalábbis a fájl akkori keltezésű), őszintén bevallom, már egyáltalán nem emlékszem, mi ihlette, vagy honnan jött az ötlet. 🙂 Gyerekkoromban, sőt még az egyetemista évek alatt is sok mesét találtam ki, némelyiket meg is írtam, ez a történet viszont – Mese a pöttyös labdáról – később született. Azokban az esztendőkben, amikor újságíróként sokat írtam, de mesék, novellák alkotására már szinte egyáltalán nem maradt időm és energiám. Úgy tűnik, egyszer-kétszer mégis találtam rá módot…

Olvass tovább →

Nyaralás közben is olvasunk mesét

Találós kérdés: mi az, ami nem hiányozhat a családunk nyaralós pakkjából? Természetesen a mesekönyv. 🙂 A nyár, az utazás, a kalandok nálunk nem ok arra, hogy lemondjunk a mindennapi meséről.

Habár egy kiruccanás felborítja a szokásos napi menetrendet – és ez így is van jól –, akadnak olyan rutinjaink, amelyeket ilyen alkalmakkor sem hagyunk el. A csendes pihenőhöz kiránduláskor már nem ragaszkodunk, hatévesünk anélkül is simán végigpörgi a napot (korábban, amikor még igényelte a napközbeni pihenést, igyekeztünk úgy tervezni a programot, hogy ne maradjon el), ellenben a lefekvés előtti meseolvasáshoz üdülés közben is ragaszkodunk. Nem csak én, a gyermekem is. 🙂

Az utazás órái ugyancsak remek alkalmat kínálnak a mesélésre. Én sajnos kevésbé bírom a mozgó járműben olvasást, viszont mesét fejből is lehet mondani vagy improvizálni, úgyhogy akár így, akár úgy, de kiválóan el lehet vele tölteni a vonatozás/autózás/buszozás/repülés – olykor hosszúnak tűnő – perceit.

Olvass tovább →

Mint két tojás: a dakszliikrek

Végtelenül kedves és mosolyra derítő könyvet vettünk kezünkbe nemrég: Bertalan és Barnabás történetét. A kötet címe is ez: Bertalan és Barnabás. Ha még hozzáteszem, hogy az író Janikovszky Éva, ráadásul Réber László készítette a rajzokat, akkor talán nem is kell többet írnom, ez a szerzőpáros olyan klasszikusnak számít ma már, hogy nem is igényel bővebb kommentárt: nevük garancia arra, hogy remek gyermekkönyvet olvashatunk.

Szellemes, vidám, könnyed, bájos történet és kötet

Így is történt, de azért szeretnék mégis kicsit többet írni erről az alkotásról, mert megérdemli. 🙂

Olvass tovább →

Kukkants be egy mai oviba!

Gyerekként nagyon szerettem Szepes Mária Pöttyös Panni-sorozatát, amely óvodások (illetve a későbbi kötetekben kisiskolások) mindennapjait dolgozza fel. Igaz, a környezet, illetve egyes szokások már akkor is régiesnek tűntek, inkább a szüleim gyerekkora köszönt vissza, ennek ellenére kedveltem és át tudtam élni a történeteket. Mai szemmel nézve azonban már nekem is nagyon távolinak tetszik ez a világ…

Vadadi Adrienn a ma óvodásaihoz szól könyveiben, s ezzel áthidalja azt a szakadékot, ami a régi idők és napjaink életmódja között húzódik. A Leszel a barátom? című kötetében, amelyet nemrég kölcsönöztünk ki a könyvtárból, huszonegyedik századi gyerekek köszönnek ránk a lapokról, huszonegyedik századi kérdésekkel és történetekkel.

Ovis mesék, ígéri az alcím, és nem is okoz csalódást a kötet

Az események bármelyik oviban bármelyik gyerekkel megeshetnének. A nagycsoportosok unják magukat az esőben, beteg lesz szeretett óvó nénijük, egyiküknek kistestvére születik, elalszik a család, és az óvodás kislányt megviseli a reggeli kapkodás, vagy éppen becsempészi a családi ereklyét az oviba, ami persze leesik a földre… S arra jutok felolvasás közben, hogy az alapvető kérdések – például barátság, szeretet, szabályok betartása vagy áthágása – ugyanúgy érvényes a huszonegyedik században is, mint a Pöttyös Panniban vagy a saját gyerekkoromban volt. Vadadi Adrienn mesekönyve egyszerre egyetemes és nagyon mai, mert ugyan az alapvetések, sőt a gyerekek életeseményei sem változtak az elmúlt évtizedekben, a környezet, a háttér mégis huszonegyedik századi.

Olvass tovább →

A piros virág és a szellő

A hosszú szárú, piros virág magasra emelte fejét a csendes nyári napon. Büszkén nézett szét a réten, tudta, ő a legszebb növény közel s távol. Örömmel fogadta, amikor rászállt egy pillangó, mert tovább emelte pompáját. Nem bánta a méhecskék látogatását sem. Vigyék csak jó messzire virágporát és hírét!

Amikor azonban a szellő suhant mellé, és meglegyintette, hangosan bosszankodni kezdett.

– Menj innen! Ha meghajlítod a száramat, alacsonyabb leszek, és nem látszom ki a rét többi növénye közül! – szólt rá mérgesen.

A szellő megharagudott a goromba megjegyzésért, és megsértődött. Faképnél hagyta a piros virágot, amit a rátarti szépség elégedetten vett tudomásul. Nem tudhatta, hogy a szellő anyukájához, a szélhez és apukájához, az orkánhoz igyekszik – árulkodni. Amikor a szellő elpanaszolta nekik, milyen utálatos volt vele a piros virág, szülei felháborodtak, s együtt keltek útra, hogy elégtételt, legalább egy bocsánatkérést követeljenek a piros virágtól. Amerre jártak, letörtek a fák, porig hajoltak a fűszálak és virágok, reszkettek a növények, menekültek az állatok. Az emberek csodálkoztak, milyen szélvihar kerekedett szinte a semmiből.

Olvass tovább →

Visszatértünk a Nádtengerbe

Régen írtam könyvajánlót, de nem azért, mert nem olvastunk… 🙂 Heteken át a Nádtengeren kalandoztunk, egymás után végigolvastuk Berg Judit Lengemesék sorozatának mind a négy kötetét. A mesefolyam első két darabjáról már írtam korábban itt és itt, s ezek után kíváncsian vártuk mindketten a széria őszi és téli részeit.

Nem okoztak csalódást. A történet változatlanul izgalmas maradt, és nem csupán a hatéves gyereknek, hanem számomra is. Bevallom, én magam is alig vártam, hogy este végre folytathassuk a soron lévő könyvet. 🙂 A cselekmény még a negyedik kötetben is tudott váratlan fordulatot venni, sőt a történet legvégére is maradt egy csattanó – de nem szeretnék spoilerezni.

Olvass tovább →

Mindennapi olvasmányaink

Nagy volt a csend a blogon az utóbbi hetekben – megérkezett a jó idő, és többet vagyunk a szabad levegőn, de ez nem jelenti azt, hogy nem olvasunk, csak azt, hogy kevesebb időm jut írni. 🙂

Az olvasás továbbra is a napirendünk része. Hatéves múlt tavasszal a kisfiam, így bizonyos szokásokat lassan elhagyunk – a délutáni alvást például már nem nagyon igényli. Az ebéd utáni olvasás azonban fix program maradt, alvás helyett ugyanis csendes pihenőt tartunk, amelynek az aktuális könyvben való haladás is része. Utána még rajzolgatunk, színezünk, kézműveskedünk valamit, mielőtt visszatér a pörgősebb játékokhoz.

Egyre több helyet kérnek a polcon

Az esti rutinban változatlanul fontos szerepet tölt be a meseolvasás. Lefekvés előtt – a rendelkezésünkre álló időtől és az adott írás hosszától függően – egy-két történetet elolvasunk, olykor-olykor pedig kezünkbe kerül egy-egy verseskötet is a végén. Mostanában már gyakran választunk hosszabb, folytatásos történetet is, az utóbbi heteinket például Berg Judit Lengemesék sorozata uralta, végigolvastuk mind a négy könyvet, sőt utána még a könyvtárból kölcsönzött Lengekalendáriummal is megismerkedtünk.

Olvass tovább →