Egy nyuszigyerek hétköznapjai

Misuval, az aranyos kisnyuszival másfél éve találkoztunk először, és bár végigolvastuk a kötetet, komolyabb hatást nem gyakorolt sem a gyermekemre, sem rám. Néhány hete a könyvtárban ismét megtetszett a fiamnak ez a könyv, és újra kihoztuk, én pedig kíváncsian vártam, hogy a második találkozás milyen eredménnyel jár. Rotraut Susanne Berner Misu mindenre kíváncsi című könyvéről van szó, amelyet a borító hátulján két-öt éves gyerekeknek ajánlanak.

Nagyon bájosak a rajzok, a szereplők pedig igazán szerethetőek

Másfél éve négyéves volt a fiam, így éppen az érintett korosztályba tartozott, ennek ellenére nem kedvelte meg különösebben ezt a könyvecskét. Pedig korrektül megírták, a rövid történetek kedvesek, a nyuszigyerek életének hétköznapi pillanatait villantják fel, az epizódokban pedig bármelyik gyerek magára ismerhet. Egyszer elolvastuk, különösebb reakciót nem váltott ki a gyermekemnél, és nem is kérte az újraolvasást. Nekem magamnak is furcsa érzésem volt a kötettel kapcsolatban. A mesék inkább kis novellákra emlékeztettek, mintsem mesékre, s bár a történetek csattanóval végződtek, az volt a benyomásom, hogy ezeket csak én, a felnőtt értem és értékelem, a négyéves gyerek nem igazán. Vajon hogyan tetszhet ez a könyv egy kétéves apróságnak? – merült fel bennem az azóta is megválaszolatlan kérdés. Mintha nem is gyerekeknek, hanem szülőknek írták volna – fogalmazódott meg bennem a gondolat.

Olvass tovább →

A csavargó nyuszi

A fekete nyuszi egy kedves család udvarán élt, egy kislány volt a gazdája. A kislány lelkiismeretesen gondozta a nyusziját, finom falatokat adott neki, simogatta, és gyakran kiengedte az udvarra szaladgálni. Ilyenkor azonban mindig különösen figyelt rá, nehogy olyan helyre tévedjen a nyuszi, ahová nem szabad mennie. A kis séták után a család visszaterelte kedvencét aprócska otthonába.

Egyik nap azonban feltűnően sietve adtak enni a fekete nyuszinak. A nyuszi csodálkozott is, miért nem a kislánytól, hanem az apukájától kapta a harapnivalót. A nyúl persze nem tudhatta, mi történt odakint, a nagy házban. A kislány megbetegedett, kórházba került, és az apukája hozzá igyekezett látogatóba, csak előbb még enni adott a nyuszinak, ne szenvedjen a kedves kis állat semmiben hiányt, míg a gazdája lábadozik. A rohanásban azonban az apuka nem zárta vissza rendesen az ajtót a nyuszira, s nem is ellenőrizte, ahogy máskor szokta. Sietve beült az autóba, és elhajtott.

A fekete nyuszi csak kicsit később vette észre, hogy résnyire nyitva az ajtó. Először meglepődött. Aztán kíváncsi lett. Óvatosan kidugta az orrát a résen. Majd kintebb merészkedett. Hamarosan bejárta az egész udvart, és nagyon tetszett neki, hogy most olyan helyekre is bemehet, ahová máskor nem engedik. Például a veteményesbe. Hú, micsoda finom zöldségek nőttek ott! Bizony megdézsmálta.

Olvass tovább →

A magyar költészet napjára

Április 11-e József Attila születésnapja – a magyar költészet ünnepe. A mesék mellett ne feledkezzünk meg a versekről sem, mert szavalni és verset hallgatni jó. Nem csak ma, az év minden napján az. 🙂

Mikor mondjunk/olvassunk verset? Például útközben, várakozás során, pelenkázás, fürdetés vagy törölközés közben, vagy az esti olvasás végén, ha már nem fér bele több mese, de még van egy-két percünk. Sőt zárhatjuk az esti olvasást akár rutinszerűen verssel. Vagy kezdhetjük is… Szinte bármikor szavalhatunk, csak vegyük észre a kínálkozó pillanatokat. 🙂

Az elmúlt évek során voltak nagy kedvenceink, ezeket osztom meg most Veletek a költészet napja alkalmából. Hátha Nálatok is sikert aratnak…

Olvass tovább →

Papucs orrán pamutbojt

„Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan. Bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja, olyan mint a szőrpamacs vagy paróka, vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű, vagy szobafestő ecset, vagy papucs orrán pamutbojt.” Van valaki Magyarországon, aki ne fújná kívülről ezt a néhány mondatot? Legalább annyira megy sok-sok év múltán is, mint a Nemzeti dal… vagy még jobban.

Sokan talán csak a tévéből, rajzfilmként ismerik Csukás István felejthetetlen Pom Pom-történeteit, de ezek a mesék könyv alakban is megjelentek.

Pom Pom, Picur, Gombóc Artúr kedves, régi ismerősök – talán a fiamnak is azok lesznek

Olvass tovább →

Az öreg oroszlán esete 2. rész

Az öreg oroszlán éhesen és csalódottan állt tovább. Aztán eszébe jutott egy hatalmas védett terület a másik irányban. Be van kerítve, jókora területen élnek állatok az emberek felügyelete alatt. Ott biztosan adnak enni az állatoknak. Egy egész napig gyalogolt, míg odaért. A kerítés azonban útját állta. Valahol csak akad egy rés ezen az építményen, ahol besurranhatok – vélte, és elindult a kerítés mentén. Végül talált egy kis részt, ahol szakadt volt a drót, és bepréselte magát rajta. Odabent nagy, szúrós bokor állt a rés előtt. Mire beküzdötte magát, tele volt karmolásokkal és véraláfutásokkal, az ágak, tüskék, no meg a szakadt drót csúnyán megtépázta az öreg oroszlánt.

– Ha már így megdolgoztam, remélem, kapok enni – mormogta a bajsza alatt, miközben befelé indult.

Ám feltűnése hatalmas riadalmat keltett mind az állatok, mind az emberek körében. Pillanatokon belül puskás, kiabáló emberek kerültek elő, megpróbálták bekeríteni, az egyik lövés majdnem el is találta. Egyértelmű volt, hogy nem szívesen látott vendég. Az öreg oroszlán rémülten igyekezett menekülni, de csak egyetlen utat ismert – azt, amelyiken bejött. Kétségbeesetten fordult vissza, újra átküzdve magát a szúrós bokron és a szakadt dróton. Mire kijutott, tele volt sebekkel és horzsolásokkal, itt-ott vérzett is. Utolsó erejével futni kezdett a mögötte mennydörgő, fenyegető hangok elől.

Olvass tovább →

Az öreg oroszlán esete 1. rész

Az öreg oroszlán fáradtan, rosszkedvűen és éhesen érkezett vissza a vadászatról a folyópartra. Egyetlen falatot sem sikerült zsákmányolnia, túl lassúnak bizonyult – miként az utóbbi időben már többször megtörtént. Csalódott volt, miközben a gyomra is korgott. A folyóparton a víz szélére heveredett, és mohón inni kezdett. Legalább a szomját oltsa, ha már az éhét nem tudta.

Ivás után sem volt kedve felkerekedni és odébbállni, jólesett megpihenni. A vizet szemlélte csendesen, és ahogy nézegette, színes halakat vett észre a víztükör alatt. A halak lassan mozogtak, és az oroszlán arra gondolt, talán könnyebb megfogni őket, mint a gyorsan elillanó antilopot. Belemerítette mancsát a vízbe, és megpróbált megkaparintani egy-két halat. Nem kiadós étel, de a semminél mégis jobb – vélekedett. A halak lassúak, de sikamlósak voltak, minduntalan kicsúsztak az ujjai közül.

Kisvártatva érdes nevetés hallatszott. Az oroszlán zavartan kapta ki mancsát a folyóból, és a hang felé fordította fejét. Egy krokodil figyelte őt kissé távolabbról, és úgy tűnt, rajta kacag. Az öreg oroszlánnak rosszulesett, hogy kinevetik. Összeszedte magát, felállt és felmordult.

Olvass tovább →

Nádtengeri izgalmak

Ritka izgalmas olvasmányban volt részünk az utóbbi hetekben. Karácsonyra érkezett meg hozzánk Berg Judit Lengemesék sorozatának második kötete, amelyet nemrég olvastunk el. A nyáron megismert első könyv mindkettőnknek tetszett, kíváncsian vártam tehát jómagam is a folytatást.

Az olvasást az első résszel kezdtük, mivel több hónap eltelt azóta, hogy megismerkedtünk Füttyös Vilkóval és társaival, s gyermekem saját bevallása szerint sem emlékezett már a történetre. Így újra végigmentünk az első könyvön, hogy felelevenítsük a nádtengeri tavasz eseményeit. Kisfiam ismét érdeklődéssel hallgatta végig Vilkó kalandjait, majd amikor az első kötet végére értünk, belevetettük magunkat a második könyvbe.

A sorozat első és második kötete egyaránt sikert aratott nálunk

Olvass tovább →

Meseszó a betegágy mellett

Hosszú ideje csend van a blogon, aminek egyszerű, banális oka van: az influenza. Először – január második felében – a gyermekem szedte össze az oviban (végig is ment a csoporton), aztán február első felében én kerültem sorra. (Jellemző módon nem a fiamtól kaptam el, hanem az ő gyógyulása után feltehetően a munkahelyemen, ahol viszonylag sok ember dolgozik egyetlen légtérben.)

Őszintén bevallom, a betegen töltött napok alatt nemhogy írni, de felkelni sem volt erőm. Így azokat a meséket sem sikerült gépre vetnem, amelyekkel pár héttel korábban a gyermekemet szórakoztattam, míg ő az ágyban fekve próbálta legyűrni a lázat és a rosszullétet. Voltak olyan órák, amikor még mesét nézni sem volt kedve/ereje, csak feküdt… Megsajnáltam, és hogy eltereljem a figyelmét a betegségről, mesélni kezdtem neki – fejből, improvizálva. Ez még akkor is jöhetett, amikor semmi máshoz nem volt energiája. Sokszor egymás után mondtam, mondtam a hirtelenjében kitalált meséket, akár egy órán át is – olyankor jobbára már elment a hangom. Ő pedig akár egy órát is türelmesen várt arra, hogy anya tudjon jönni mesélni – mert betegápolás közben dolgoznom is kellett időnként.

Olvass tovább →

Két régi manó Csehországból

Egy régi klasszikust olvasgattunk 2018 utolsó heteiben esténként (meg hétvégén délutánonként is): Václav Ctvrtek és Zdenek Smetana Moha és Páfrány című mesekönyvét.

Én magam is érdeklődéssel vártam a történeteket, ugyanis ez a kötet – bár gyerekkoromban is kapható volt – kimaradt eddig az életemből, viszont már sokat hallottam, olvastam róla. Rajzfilm is készült belőle, de bevallom őszintén, egyáltalán nem emlékszem arra sem.

A különlegesen felépített mesékhez sajátos képi világ dukál

Olvass tovább →

Az öreg autó visszatér

Az öreg autó már nagyon régóta állt a garázsban. Maga sem emlékezett, mikor hajthatott ki utoljára a kapun. Mintha itt felejtették volna… Úgy érezte, ezer éve nem nyitotta ki senki az ajtót. Unatkozott. Aztán már inkább csak szendergett.

Leeresztettek a kerekei. Az akkumulátora is lemerült. A motortérbe és az utastérbe beköltözött néhány pók. Egyre nagyobb hálókat szőttek benne. Por lepte el a műszerfal tetejét, s az apró rozsdafolt a küszöbön egyre nagyobbra nőtt.

Az öreg autó úgy vélte, számára már nem sok babér terem. Ott maradt a régi, tákolt garázsban, magányosan, elfeledve. Pedig annyira szeretett volna még menni, robogni, sőt hasítani! Végigjárni az egykori útvonalakat, felidézni sok szép emléket, átélni újra a kalandokat! De teltek a hónapok, és az öreg autó pontosan tudta, már be sem tudnák indítani.

– Ha egyszer valakinek eszébe jutok, biztos elszállíttat egy bontóba, és alkatrészekre szednek – sóhajtotta szomorúan.

A napok teljesen egyformán teltek, már rég nem számolta, milyen hónap vagy melyik nap lehet. Számára mindegy volt.

Egyszer azonban szokatlan zaj zavarta meg békés szendergését. A hang egészen közelről jött.

Olvass tovább →