Egy szép napon Nubu, a fiatal zsiráf észrevett egy csodálatos, színes pillangót a szavannán. Megtetszett neki a lepke, követni kezdte. A pillangó szárnyalt, szárnyalt, Nubu pedig igyekezett utána. Ment utána árkon-bokron át, annyira belefeledkezett a látványba. Közben a nap delelőre ért, majd nyugatra fordult, s már egészen megközelítette a látóhatárt, tarkára festve a felhőket, amikor a lepke hirtelen eltűnt Nubu elől.
A zsiráf tanácstalanul nézelődött, forgolódott, nem találta a szépséges pillangót. S ahogy ott állt tanácstalanul, hirtelen rádöbbent, hogy teljesen megfeledkezett az időről, és mindjárt esteledik, ő pedig nagyon messzire keveredett hazulról. A lepkekergetés során megéhezett, megszomjazott, és döbbenten látta, hogy ezen a környéken egyáltalán nincsenek fák, csak bokrok. Mit fog akkor vacsorázni?
Nubu némi töprengés után úgy döntött, hogy ezúttal megteszik a bokrokon lévő levelek, ha már egyszer nincsenek errefelé fák. Igaz, mélyebben vannak, mint a falevelek, de le tud hajolni. Odalépett a legközelebbi bokorhoz, szétvetette a lábait, mintha inni készülne, és jó mélyen lehajtotta a fejét, hogy szájával elérje a bokrot. Nem volt éppen kényelmes ez a testhelyzet, de inni is így szokott, ráadásul a levelek ízlettek neki. S mivel finom volt, jól belakmározott. Amikor elfogyott erről a bokorról a harapnivaló, megpróbált felegyenesedni és továbbmenni a következőhöz, de nagyon elzsibbadt. Alig bírta felemelni a fejét és kinyújtani a lábait.
Olvass tovább →
