Az újdonság varázsa

Nemrég gondoltam egyet, és amikor láttam, hogy ötéves gyermekem tanácstalanul ácsorog a könyvespolc előtt, nem tudva, mit is válasszon aznap este, elővettem egy olyan kötetet, amelyiket korábban gyakran olvastunk, a fiam szerette is, az utóbbi időben viszont nem került a kezünkbe. A sün, akit meg lehetett simogatni nekem is kedvelt gyerekkori olvasmányom volt, Mihail Pljackovszkij írásai és Vlagyimir Szutyejev rajzai pedig egy mai gyereket is képesek elbűvölni, legalábbis a kisfiamnak annak idején nagyon „bejöttek”. Úgy másfél-két esztendeje sokszor forgattuk ezt a kötetet (korábban írtam is róla itt és itt), viszont jó ideje nem vettük elő. Eddig.

A sün, akit meg lehetett simogatni – mintha először olvastuk volna

Olvass tovább →

A csillogó gyümölcsű almafa 2. rész

Manó eltette a sípot, majd elköszönt a varjútól, aki már röpült is a családjához. Erdővári Manó pedig folytatta útját, sokmérföldes bakancsával leküzdötte a távolságot, a hegyeket, völgyeket, folyókat. Elérkezett végül az Üveghegyhez, amelyen rendkívül nehezen lehetett átjutni, hiszen nevéhez hűen üvegből volt, az pedig rendkívül csúszott. Manó bakancsával szép óvatosan felkapaszkodott az oldalán, majd leereszkedett a másikon, ezúttal nem sok mérföldet haladva egyetlen lépéssel, hanem csupán aprókat araszolgatva. Sok időbe került, de kitartása, türelme révén épségben átjutott a túloldalra, onnan pedig már csak egy kőhajításnyira nőtt az égig érő bab. Hamar meg is találta a híres-neves növényt.

A bab száránál állva azonban megtorpant Erdővári Manó. Hiszen ez valóban az égig ér! Hogyan jut fel rá? Ilyen magasra lehetetlen felmászni, ráadásul veszélyes is. Ha véletlenül megbillen, könnyen leeshet és összetörheti magát. Bárcsak tudna repülni!

Olvass tovább →

A csillogó gyümölcsű almafa 1. rész

Egy napon Erdővári Manó – szokásához híven – délutáni sétára indult az erdőben. Az őszi nap melegen sütött, csupán néhány bárányfelhő kószált az égen, a falevelek pedig ezernyi színben ragyogtak. Manó élvezte a sétát, és úgy döntött, ezúttal nem a jól ismert útvonalat választja, hanem a nagy tölgyfánál balra fordul. Arrafelé csak ritkán kószált.

Hamarosan olyan helyre érkezett, ahol korábban még soha nem járt. Érdekes, hogy voltak az erdőnek olyan részei, amelyeket még sosem látott! Hiszen annyi esztendeje élt már itt! De a sűrű rengeteg, amely otthont adott neki, valóban hatalmas volt.

Egy tisztáson csodálatosan szép almafára bukkant. A fa tele volt érett, piros almákkal. Önmagában ez ősszel egyáltalán nem lett volna meglepő, csakhogy ezek az almák hihetetlenül csillogtak is. Manó kicsit meghökkent a szokatlan látványon. Közelebb ment, és megpróbált megérinteni egyet a gyümölcsök közül, ám a fa arrébb húzta az ágát Manó keze elől. Manó megdöbbent, még nem tapasztalt ilyet. Újra a gyümölcsök felé nyúlt, az eredmény pedig most is ugyanaz volt: a fa elhúzta az ágát.

Olvass tovább →

Kányádi Sándor világcsavargó egérkéje

Megakadt a szemem tavasszal többször is Kányádi Sándor Világlátott egérke című kötetén, ahogy a könyvespolc előtt sétáltam, ám végül szomorú apropó kapcsán emeltem le onnan. Az erdélyi költő-író halála után néhány nappal vettem elő, hogy elkezdjem felolvasni a fiamnak. Már régóta terveztem, gondolkodtam rajta, hogy talán már jöhetne… Végre tettre váltottam az ötletet, és tettem egy próbát vele.

A borítón szereplő kép már a végkifejletre utal

A Világlátott egérke 1985-ös (tudomásom szerint első) kiadása a Már tudok olvasni sorozatban jelent meg, és amint az évszámból sejthető, igen, az én gyerekkori kötetem volt. Szerettem ezt a könyvet, sokszor elolvastam kisiskolásként. Emlékeim szerint fordulatos, mégis könnyen olvasható meseregényről van szó, amelyben a szimpatikus főszereplő egérkét hamar szívembe zártam, és nagyon tetszett a végkifejlet is, amelyben a kis világjáró igazi otthonra talál.

Olvass tovább →

Az elkóborolt zsiráf

Egy szép napon Nubu, a fiatal zsiráf észrevett egy csodálatos, színes pillangót a szavannán. Megtetszett neki a lepke, követni kezdte. A pillangó szárnyalt, szárnyalt, Nubu pedig igyekezett utána. Ment utána árkon-bokron át, annyira belefeledkezett a látványba. Közben a nap delelőre ért, majd nyugatra fordult, s már egészen megközelítette a látóhatárt, tarkára festve a felhőket, amikor a lepke hirtelen eltűnt Nubu elől.

A zsiráf tanácstalanul nézelődött, forgolódott, nem találta a szépséges pillangót. S ahogy ott állt tanácstalanul, hirtelen rádöbbent, hogy teljesen megfeledkezett az időről, és mindjárt esteledik, ő pedig nagyon messzire keveredett hazulról. A lepkekergetés során megéhezett, megszomjazott, és döbbenten látta, hogy ezen a környéken egyáltalán nincsenek fák, csak bokrok. Mit fog akkor vacsorázni?

Nubu némi töprengés után úgy döntött, hogy ezúttal megteszik a bokrokon lévő levelek, ha már egyszer nincsenek errefelé fák. Igaz, mélyebben vannak, mint a falevelek, de le tud hajolni. Odalépett a legközelebbi bokorhoz, szétvetette a lábait, mintha inni készülne, és jó mélyen lehajtotta a fejét, hogy szájával elérje a bokrot. Nem volt éppen kényelmes ez a testhelyzet, de inni is így szokott, ráadásul a levelek ízlettek neki. S mivel finom volt, jól belakmározott. Amikor elfogyott erről a bokorról a harapnivaló, megpróbált felegyenesedni és továbbmenni a következőhöz, de nagyon elzsibbadt. Alig bírta felemelni a fejét és kinyújtani a lábait.

Olvass tovább →

Hogyan olvassunk türelmetlen totyogóval?

Hogyan olvassak fel az 1-2 éves gyereknek, ha türelmetlen/csak lapozni szereti a könyveket/egyáltalán nem érdeklik a mesék? – vetődnek fel gyakran ezek a kérdések a közösségi oldalak különféle baba-mama csoportjaiban, felületein. Magam is szembesültem ezekkel a problémákkal, amikor a fiam kisebb volt. Ő is nagyon szeretett például lapozni, lehetőleg minél hamarabb… 🙂

Van néhány ötlet, amelyik nekem bevált… 🙂 Azóta persze eltelt már pár év, de visszanézve azt mondhatom, eredményesek voltak a praktikák. A fiam régóta türelmesen figyel a felolvasások során. (Természetesen már nem érdekli az öncélú lapozgatás sem – ez azért ötévesen nem csoda). Nem maradhat el egyetlen nap sem az olvasás – ő maga ragaszkodik hozzá. De ennek én nagyon örülök, mert ez minden nap jelent számunkra egy kis minőségi együtt töltött, „összebújós” időt.

Olvass tovább →

Mesekönyvet készítettem – sikert aratott

Egyedi ajándékkal leptem meg a kisfiamat idén tavasszal az ötödik születésnapján: saját gyártású mesekönyvet kapott. A saját gyártást jómagamra értem, vagyis az én meséimből állt össze a kötet, magam nyomtattam otthon, a lapokat pedig lyukasztó segítségével egy gyűrűs könyvbe fűztem le. (Mindezt A5-ös méretben, hogy viszonylag könnyen kezelhető és megfogható legyen. Készítettem belső címlapot is.)

Én voltam a szerkesztő, körülbelül tizenöt történetet válogattam ki a blogon is olvasható mesék közül, figyelembe véve a gyermekem életkorát, érdeklődését, illetve az aktualitásokat. Mivel rajzolni sajnos továbbra sem tudok, illusztráció nem készült, de reménykedtem benne, hogy talán már így is végighallgatja a fiam a felolvasást. Mindenesetre kíváncsian vártam a fogadtatást… (Azért természetesen kapott „rendes”, igazi, bolti mesekönyvet is.)

A dekorálás még várat magára

Olvass tovább →

A szép bárányfelhő titka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek bárányfelhőcske. Amolyan szép, fehér, göndör bárányfelhő – amilyenre először gondolnánk. Sokan megcsodálták az égen úszkáló felhőt, szabályos alakját, bodrait, sőt néhányan még le is fényképezték.

A kis bárányfelhő pedig csak úszott, úszott az égen, és miközben mások áhítattal bámulták, ő egyáltalán nem volt elégedett. Nem szeretett szép bárányfelhő lenni. Vágya szerint nagy, szürke viharfelhővé változott volna, villámlással, dörgéssel és jókora zuháréval. De hiába: ártalmatlan bárányfelhőként nemhogy dörögni és villámlani nem tudott, de egyetlen csepp vizet sem volt képes kifacsarni magából. Pedig de jó lenne egyszer – legalább csak egyetlenegyszer – jól megáztatni egy szántóföldet és kiesni magából minden örömet, bánatot, gondolatot!

Ahogy a bárányfelhő ezen törte a fejét és búslakodott, a szél észrevette, hogy lógatja az orrát.

– Mi a baj, komám? – érdeklődött.

A bárányfelhő elpanaszolta neki, hogy mennyire unalmas mindig ilyen szép, szelíd bárányfelhőnek lenni. Úgy kipróbálná már magát igazi viharfelhőként!

Olvass tovább →

A semmittevés is lehet izgalmas

A kuflik nem hasonlítanak semmire vagy sok mindenre egy kicsit. Ugródudoruk van, maguk vájta üregekben élnek, és még a nevük is vicces. Legalábbis Pofánka, Fityirc, Zödön és Bélabá neve mindenképpen… Noha valamennyien kuflik, cseppet sem egyformák, mindegyikük külön egyéniség. S bár tulajdonképpen nem csinálnak semmi különlegeset, a hétköznapi életük is kellően izgalmas tud lenni. Pedig jobbára tényleg csak heverésznek… (Sőt ezt már rajzfilmen is teszik.)

Olvass tovább →

Mit olvas a maci?

Ez most nem egy újabb mese címe… 🙂 A honlapon – például a kezdőoldalon – illusztrációként látható mackóról van szó, amelyik a fűben ülve könyvet tart. Néhány kulisszatitok következik az Olvass mesét! készítéséről… 🙂

Szóval a képen lévő retró maci a sajátom, a névadó ünnepségemen kaptam sok-sok évvel ezelőtt. Nem mai darab… 🙂 (Fiatalabbak kedvéért: a névadó ünnepség volt hivatott a keresztelőt pótolni a hetvenes-nyolcvanas években, amikor a templomba járást és a vallásgyakorlást kevésbé támogatta a hatalom.) A fényképen egy aprócska könyv van a mackó kezében, azért ezt választottam a könyvespolcomról, mert kényelmesen elfért a maci ölében. A kötet pedig nem más, mint Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című klasszikusa. Természetesen a fotó is saját, illetve a férjem segített az elkészítésében.

Olvass tovább →