A száguldó boszorkány

Élt egyszer egy különleges boszorkány a mesék földjén. Ránézésre nem volt benne semmi szokatlan, hegyes kalapot és fekete köpenyt viselt, mint általában a boszorkák. Seprűn közlekedett, és varázspálcája is volt, a hátizsákjából kikandikált a vége. Viszont – a többiekkel ellentétben – ő szinte soha nem használta e mágikus botot. Nem volt rá ideje. S hogy miért nem? Mert Trixi – ez volt a neve – egész nap ide-oda száguldozott seprűjén. Ugyanis nagyon szeretett seprűnyélen hasítani. Sokkal jobban, mint bármit varázsolni vagy varázsszert kotyvasztani.

A többi boszorkány csodálkozva figyelte és nem értette. Mindannyian seprűnyélen jutottak el egyik helyről a másikra, de csak akkor, amikor muszáj volt. Szórakozásból, úti cél nélkül egyikük sem pattant fel a seprűjére. Nem hordtak hátizsákot, batyuban vitték a varázspálcájukat meg a piacról a zöldségeket. Ellenben nem hanyagolták a varázslatokat, sőt bájitalokat is főztek.

Eleinte csak furcsállották, később azonban már inkább bosszantotta a boszorkákat Trixi viselkedése, aki mind többet és egyre gyorsabban röpködött a levegőben. Trixi tempója megijesztette a békésen szálldosó idősebb boszikat, veszélyesnek érezték vakmerőségét. Amikor egy nap Trixi – akaratlanul bár, de – kisebb balesetet okozott, többen összeütköztek és könnyebben megsérültek miatta, a boszorkák tanácsa összeült megvitatni a helyzetet. Valahogy gátat kell szabni a seprűnyélen száguldásnak!

Olvass tovább →

Versbe bújtatott mesék Móricz tollából

Egyik nap azt kérte a fiam, rögtönözzek neki mesét fogmosás előtt, de annyira rövid idő állt rendelkezésünkre addig, hogy – szégyen, nem szégyen – már nem vállalkoztam rá, mert úgy éreztem, ilyen gyorsan nem tudok semmi értelmeset kanyarítani. Viszont felajánlottam neki, hogy mondok verset. Ennek az opciónak általában örülni szokott, mert szereti a költeményeket (természetesen a korának megfelelő alkotások közül választok), de ezúttal ellenállás volt a válasz. Nem akar verset, mesét szeretne. Ekkor gondoltam egyet, és lekaptam a polcról Móricz Zsigmond Állatmesék című könyvét, mely még gyerekkoromból maradt meg (az utóbbi években egyébként kiadták újra). E kötetben versben megírt mesék olvashatók. 🙂 Ebből választottam egy rövidebbet. Akkora sikert arattam vele, hogy lefekvés előtt is ebből a könyvből kellett felolvasnom. 🙂

Mókás történetek versben elmesélve

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 2. rész

– Tényleg? – nézett rá az öreg hitetlenkedve.

– Igen – bólintott Manó határozottan. – Nem viszem ki az erdőből a lámpát és a sípot, csupán a saját otthonomba költöztetem arra az időre, míg elutazol. S amíg felkészülsz az útra, itt maradok, hogy tanuljak tőled.

Az öreg felugrott a fotelből örömében.

– Megmutatok mindent! – kiáltotta, és Manó is elmosolyodott látva Éber apó lelkesedését.

A következő napokban Éber apó csomagolt, szervezett és Erdővári Manót tanította. Együtt simították el az erdő lakóinak ügyes-bajos dolgait. Csend és béke honolt a magas fák között, miközben a tavasz immár ereje teljében ontotta magából a jó időt, a vidámságot, az életet.

Egyik reggel Éber apó elköszönt és útnak indult. Erdővári Manó pedig fogta a lámpát, nyakába akasztotta a sípot, és átvette az erdőőri feladatokat. Otthon kitüntetett helyet keresett a különleges lámpának, és szakadatlanul leste, mikor van rá szükség. Hamarosan belátta, tényleg fárasztó ez a nemes feladat. Nem mehetett el sehová, hiszen bármikor történhetett valami, ami megjelent a lámpa fényében. Néha az éjszaka közepén, az ágyból kipattanva kellett mások segítségére sietnie. Szívesen tette, de azért nem volt könnyű a legszebb álmából felriadva munkához látnia…

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 1. rész

Erdővári Manó egy szép tavaszi napon sétára indult az erdőben. Mélyen beszívta a friss levegőt, a virágok illatát, érezte az arcán a szellő simogatását. A fákon már kipattantak a rügyek, és fiatal, világoszöld levelek engedték át a napfényt a lombkoronán.

Manó annyira belefeledkezett a tavaszi erdő látványába, hogy egyszer csak azon kapta magát, teljesen ismeretlen környéken jár. Korábban még sosem vetődött errefelé. Kíváncsian folytatta útját, érdekelte, mi újdonságot láthat. Sokáig azonban nem került elé semmi, ami felkeltette volna érdeklődését.

Már éppen azon gondolkodott, hogy ideje visszafordulni és hazafelé venni az irányt, amikor egy apró házikót vett észre a bokrok között. Vajon kié lehet? – ötlött eszébe a kérdés, és habozás nélkül a kis lak ajtaja felé indult. Bekopogott.

Olvass tovább →

Miért jó, ha belekérdez a történetbe?

Biztosan más édesanyák és édesapák is ismerik azt a helyzetet, amikor felolvasás vagy mesemondás közben a csemete folyton kérdez, állandóan megakasztva a szöveget. Zavaró, bosszantó, kizökkenti az embert a történetből… Igen, nálunk is előfordul, és igen, engem is zavar. De hagyom, hadd kérdezzen, mert szeretem, ha kérdez. Legfeljebb egyszer-kétszer még újrakezdem azt a mondatot… 🙂

Miért jó, ha kérdez? Ha valamit nem ért a szövegben, akkor azt természetesen fontos tisztázni. Érdeklődése arról árulkodik, hogy figyel, követi a történetet – és többek között ezért is olvasok fel/mondok mesét neki. Néha egy-egy szóra kérdez rá, mit jelent – a szókincs bővítése ugyancsak az egyik ok, amiért olvasunk, mesélünk. Máskor az derül ki a kérdéséből, hogy továbbgondolta, amit hallott – és ez szuper, hiszen gondolkodni is tanít az olvasás, a mese, és ez is vele az egyik célunk. Jó lenne, ha majd olyan emberré válna, aki használja az agytekervényeit. 🙂

Olvass tovább →

Taknyos Traktor és társai

A Garázs bagázs tagjai közül többen parkolnak a könyvespolcunkon – és szerencsére nem csak parkolnak, hanem időnként a kezünkbe is kerülnek. Először Turbó Brúnó, a versenyautó gurult be, majd Taknyos Traktor érkezett, végül Henger Henrik, az óvodakerülő úthenger. De van rá esély, hogy nem ő volt az utolsó… 🙂

Egy könyvesboltban vettem észre ezt a sorozatot. Beleolvasva mókásnak (erről már az említett nevek is árulkodnak) és jól megírtnak tűnt a szöveg, a rajzok jópofák, a garázs lakóinak pedig karakteres személyiségük van. Járműrajongó kisfiúval megért egy próbát, és sikert aratott.

Olvass tovább →

Nagy betűs gyerekkönyvek

Minden olvasni szerető ember életében vannak emlékezetes – „nagybetűs” – könyvek. Gyerekkötetek is. Nekem is akad, nem kevés… De most nem ezekről szeretnék írni. Hanem a szó szerint nagy betűs könyvekről. 🙂

Miért fontos, illetve jó, ha az átlagosnál nagyobb betűkkel tördelik a szöveget egy gyerekkönyvben? Nekem két ok jutott eszembe. Egyrészt így a kevésbé jól látó emberek – például a koruk okán gyakran már olvasószemüvegre szoruló nagyszülők – is el vagy még inkább fel tudják olvasni őket. Másrészt az olvasni tanuló gyerekeknek is könnyebb így gyakorolni. Akár – ha van – a kistestvérüknek is felolvashatnak, s ez a nemes feladat talán még jobban motiválja őket arra, hogy belépjenek az olvasók világába.

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 2. rész

A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…

A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…

Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 1. rész

Élt a mezőn egy szöcske, aki nagyon szeretett ugrálni, lehetőleg minél nagyobbat. Annyit gyakorolt, hogy hamarosan átugrotta a virágokat, majd a bokrokat, sőt egy-egy fiatal facsemetével is megpróbálkozott. Ahogy egyre ügyesebbé vált, mindenkivel versenyezni akart, hogy bebizonyítsa: ő a legjobb ugró szerte a környéken. Össze akarta magát mérni a teknőssel, a legyekkel, a katicabogarakkal, az egerekkel, egyszer még egy kóbor macskával is. De senki nem akart versenybe szállni vele, sőt az állatok kerülni kezdték, mert bosszantotta őket az állandó dicsekvés. Hiszen a szöcske mást sem csinált egész nap, csak ugrált meg dicsekedett.

– Nézd, mekkorát tudok ugrani! Ugye, milyen hatalmasat? Te tudsz ekkorát ugrani? Ugye nem? Én vagyok a földkerekség legjobb ugrója! – hetvenkedett folyamatosan.

Egy szép nyári napon a szöcske a tóparton pihent, s amikor meglátta a békát, aki ott ugrándozott, odaszólt neki:

– Látom, ügyesen ugrálsz, de biztosan nem tudod átugrani az egész tavat!

– Miért, te át tudod? – kérdezett vissza a béka kissé meghökkenve.

Olvass tovább →

Aki belelátott a gyerekek fejébe

Ez a cím akár félelmetesen is hangozhat, de semmilyen ijesztő dolog nem következik… 🙂 Egy olyan magyar írónőről szól ez a poszt, akinél jobban talán senki sem örökítette meg a gyerekek észjárását. Janikovszky Éva – merthogy róla van szó – egyes szám első személyben megírt gyerekkönyveit (csak néhány cím: Már megint, Akár hiszed, akár nem, Velem mindig történik valami, Te is tudod?) faltuk kisdiákként. Az iskolai könyvtárból sorra kölcsönöztük ki őket, szinte egymással versenyezve. Imádtam, az osztálytársaim is imádták. Még azok a fiúk is, akik amúgy nem voltak nagy könyvmolyok.

Emlékezetes írás emlékezetes illusztrációkkal

Ezek a kis kötetek kellemes olvasmányok voltak a betűk birodalmába lépő nebulóknak, hiszen viszonylag kevés a szöveg a sok kép mellett, nagyon szórakoztatóak, és könnyen belehelyezkedtünk a főszereplő gyerek lelkivilágába – hiszen „sorstársnak” éreztük. Mert gyerekként tényleg nem értettük, miért kell szót fogadni, milyen válaszokat várnak tőlünk a felnőttek a fura kérdéseikre, és úgy éreztük, mi egészen másmilyen felnőttek leszünk majd…

Olvass tovább →