Violának ez nehezen sikerült, így bement a szobájába, lefeküdt az ágyára, lehunyta a szemét, és megpróbálta kitalálni, milyen lenne az életük, ha olyan helyzetben lenne, mint a szomszéd fiú. Vajon mi mindenről kellene lemondania?
Nem bontogathatna adventi kalendáriumot. Nem mehetne korcsolyázni, hiszen a jégpálya sem ingyenes. A karácsonyi vásárba ellátogathatnának, de talán nem vehetnének semmit. Sem finom, kimérős, kézműves szaloncukrot, sem új karácsonyfadíszeket. A kürtős kalács illata a levegőben szállna, de arra sem telne. Csak nézhetné, ahogyan mások eszegetik.
Viola fantáziájában ez a karácsony megfakult. Hiába villogtak körülötte a színek és a fények, hasztalan zengtek a jól ismert ünnepi dalok, mintha csak kívülről nézte volna az egész kavalkádot és mások önfeledt boldogságát.
A lány végül elképzelte, hogyan viselkedne, ha valaki neki akarná adni a kürtős kalácsát, miután megtudta, hogy nekik nem futja rá. Kellemetlenül érezte magát, noha ő sem értette, miért. Hiszen értékelte a jó szándékot, a kedvességet. Ha gondolatban elfogadta, szégyenkezett, hogy mások szánalmára szorult, ha meg nem, szinte kicsordult a nyála, annyira kívánta a finomságot. Micsoda nyomorult egy helyzet – dühöngött magában, de végre világos lett számára, miért mondott Ármin nemet.
Utána még sokáig gondolkodott azon, hogyan segíthetne úgy, hogy Ármin elfogadja, és ne sértse meg a fiú büszkeségét. Egyszer csak eszébe jutott egy régebben olvasott könyv, amelyben két testvér minden falatot megosztott egymással. Ők Árminnal ugyan csak szomszédok, de így is jó ötletnek találta, és a tettek mezejére lépett.
