Az aranyszínű karácsonyfadísz 1. rész

Furcsa, barátságtalannak tűnő vidék volt Fakóföld. A szürke égbolton szürke felhők úszkáltak, szürke tavak partján szürke fák bólogattak, szürke ruhás gyerekek szaladgáltak a szürke játszótereken. Minden szürke volt, az emberek, az állatok, a növények is, nem beszélve az épületekről, a járművekről és minden egyéb tárgyról. Senki nem emlékezett, hová tűnt a többi árnyalat ebből a különös országból, s mikor kapta – megérdemelten – a Fakóföld nevet. Egyetlen helyen lehetett csupán más színeket látni, mint a szürke: a mesekönyvek lapjain. Ott zöldben pompáztak a bokrok, piros és kék autó robogott az úton, színes ruhákat viseltek a szereplők. Nem véletlen hát, hogy Fakóföldön a gyerekek nagyon kedvelték a mesekönyveket – sőt a felnőttek is. A legtöbb családban nem telhetett el este meseolvasás nélkül.

Viszont a gyerekek között csak a mesekönyvek szeretetében volt ilyen nagy egyetértés. Hagyománynak számított Fakóföldön, hogy a fiúk és a lányok nem szívesen játszottak egymással, sőt amennyire csak lehetett, kerülték a másik nem tagjait. Az ellenségeskedés oka a múlt homályába veszett. Így Fakóföldön még véletlenül sem lehetett együtt játszó vagy beszélgető kisfiúkat és kislányokat látni. Habár a felnőttek próbálták elsimítani az ellentéteket, a gyerekek makacsul tartották magukat az érthetetlen hagyományhoz – amíg fel nem nőttek. Mert utána szinte varázsütésre már ők sem értették, mi kifogásuk volt korábban a másik nem tagjaival szemben.

Fakóföldön az ünnepek is szürkén teltek: szürke díszek lógtak a szürkészöld karácsonyfán, és szürke csomagolópapír rejtette az ajándékokat, húsvétkor minden hímes tojást szürkére festettek – nem is lehetett másfajta festéket kapni a boltokban –, s a tűzijátékok sem számítottak nagy látványosságnak, mert csupán szürke színű petárdákat lőttek a magasba. A november még annál is elképzelhetetlenül szürkébb volt, mint amilyen más tájakon szokott lenni, és az adventi időszakban szürke fények pislogtak a belvárosokban. A karácsonyt ennek ellenére minden gyerek lelkesen várta, mert még ebben a szürke országban is varázslatos hangulat övezte a szeretet ünnepét.

Olvass tovább →

A hólabda-küldetés 1. rész

Berci ámulva lesett ki az ablakon: esett a hó. A szoba falán függő naptár még novembert mutatott, az utolsó őszi hónap végén jártak. Berci nem emlékezett, hogy valaha életében ilyen korán hóesést látott volna. Még decemberben is ritkaságszámba ment, leginkább csak hetekkel karácsony után fordult elő, már az új esztendőben.

Ezúttal azonban – úgy tűnik – korán megérkezett az igazi téli időjárás. A barátságtalanul szürke felhőből szép, szabályos, fehér hópelyhek hullottak alá a földre. Berci percekig bámulta az üvegen át, majd hirtelen feleszmélve kiszaladt a szobából.

– Anya, esik a hó! – kiáltotta, s az öröm hatalmas mosolyt csalt arcára.

Anya a másik szobában vasalt, és meglepetten fordult az ablak felé.

– Nahát, tényleg! – állapította meg.

– Ki szeretnék menni! – lelkesedett Berci.

– Rendben, csak jól öltözz fel! – válaszolt anya.

Berci visszarohant a szobájába, és meleg ruhát kezdett keresni a szekrényben. Pár pillanat múlva anya is belépett, és segített neki kiválasztani a megfelelő ruhadarabokat. Berci villámgyorsan átöltözött, felvette még a csizmáját, sálját, sapkáját, télikabátját, s már indult is volna az udvarra. Ám anya még utánaszólt.

– Itt a kesztyűd, húzd fel ezt is, ne fázzon a kezed!

Berci türelmetlenül próbálta felcibálni a kesztyűt, de a nagy sietségben minduntalan rossz helyre dugta az ujjait.

– Várj, segítek – nevetett rá anya. – A kapkodás nem visz előrébb – tette hozzá.

– Csak nehogy közben elálljon a hóesés – aggodalmaskodott Berci.

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 2. rész

De mondhatott anya bármit, Bálint csalódott volt. Annak sem örült volna, ha apa csak egyetlen órával később érkezik, hiszen annyival is kevesebb időt tölthetnek együtt. Nemhogy napokkal később…

Törte a fejét, vajon mit lehetne kitalálni, amire nem gondoltak a felnőttek, és ami segíthetne…

Még azt is alig hallotta meg a nagy töprengésben, hogy anya ebédelni hívja. Így eltelt a délelőtt? – csodálkozott magában.

Ebéd után anya mesét olvasott neki, majd lefekvéshez készülődött Bálint. Amikor anya elköszönt, és álompuszit nyomott az arcára, odasúgta még:

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Apa nemsokára hazaér.

Bálint bólintott, de utána sokáig forgolódott az ágyban. Nehezen, de végül csak elaludt. Álmában nagy pelyhekben hullt a hó. Arra ébredt fel, hogy valaki finoman köhintett. Először arra gondolt, hogy anya volt az, de nem látta őt a szobában. Talán álmodta az egészet? Ám ekkor újra hallotta a finom kis köhintést. Ki lehetett az?

Bálint megijedt, és miközben körbenézett a szobán, a biztonság kedvéért a nyakáig húzta a takaróját.

– Ne félj – mondta egy szelíd hang az ablak felől.

Bálint odanézett. Egy fura kis alakot látott az ablakpárkányon. Pontosan nem tudta kivenni, mi lehet az, hiszen félhomály uralkodott a szobában. A kis alak leugrott a szőnyegre, és közelebb jött az ágyhoz.

Ahogy a figura közelebb ért, Bálint előtt egyre több részlet rajzolódott ki. Az ismeretlen hosszú, hegyes, piros sapkát viselt. Pulóvere, nadrágja ugyancsak piros volt, cipője és öve zöld színben pompázott. Sokkal kisebb volt a gyerekeknél is.

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 1. rész

Élt egyszer egy kisfiú, akit Bálintnak hívtak. Középső csoportos óvodás volt, és a vonat volt a jele. Minden reggel az anyukája vitte oviba, és délutánonként is legtöbbször ő ment érte. Néha pedig a nagymamája és a nagypapája. Bálint nagyon örült volna, ha olykor-olykor az apukája érkezik érte, de sajnos ez lehetetlen volt. Bálint apukája ugyanis külföldön dolgozott, és csak ritkán tudott hazalátogatni. Gyakran telefonált ugyan, és hetente többször beszélgettek a számítógépen keresztül, de ez mégsem olyan volt, amikor lehet egy jót birkózni, vagy oda lehet bújni, kapni vagy adni egy puszit. Bálintnak nagyon hiányzott az apukája, és türelmetlenül várta, mikor jöhet legközelebb haza, mikor játszhatnak újra együtt, és mikor kaphat nem csak anyától, apától is jóéjtpuszit… Legalább a látogatás néhány napja alatt…

Aznap reggel, amikor Bálint a Mikulás ajándékát bontogatta, az apukája a táblagép képernyőjén keresztül köszöntötte Bálintot, aki boldogan mutatta édesapjának, milyen csomagot talált a csizmájában. Lelkesen emelte a kamera elé az összes darabot, és apa vele együtt örült.

– Úgy látom, nagyon jó fiú voltál, hogy ilyen sok mindent kaptál – mosolygott rá apa. – Nekem is van egy jó hírem a számotokra – folytatta. – Úgy tűnik, karácsonyra haza tudok utazni, és közösen ünnepelhetünk.

– Ez már biztos? – kérdezte anya.

– A jövő héten kiderül, de majdnem biztos – felelte apa.

Bálint arca ragyogott az örömtől. Micsoda klassz hír: apa jön!

– Még nem éld bele magad túlságosan – figyelmeztette az anyukája Bálintot, miután elköszöntek apától. – Csak a jövő héten válik teljesen biztossá, el tud-e jönni.

– Jó – válaszolta Bálint, de nehezére esett visszafogni örömét és lelkesedését. Annyira várta már, hogy apa újra velük lehessen!

Olvass tovább →

A bárányfelhők leckéje

A szikrázóan kék égen csupán néhány bárányfelhő úszkált. Két kis – egymásra nagyon hasonlító – felhőcske pedig szorosan egymás mellett haladt. Testvérek voltak: Csuszi és Zebi.

Ezen a csodaszép napon önfeledten élvezték a jó időt, miközben a tájat szemlélték. Késő tavasz volt, a fák, bokrok zöld ruhát öltöttek, és színes virágok pompáztak mindenfelé. Csuszi és Zebi gyönyörködve nézegették az alattuk elterülő erdőket, mezőket, réteket, szépen gondozott kerteket.

Az egyik falu határában egy kisfiúra lettek figyelmesek. A gyerek kavicsokat szedegetett a földről, majd a kövekkel a közeli állatokat vette célba. Megpróbálta eltalálni a tölgyfán éneklő rigót, s miután az ijedten elrepült, egy verebet igyekezett megdobni. Szerencsére a veréb is idejében fel tudott röppenni. Egy arra kóborló macskát szintén megcélzott a fiú, de elvétette – a cica rémülten menekült. Miután több állatot nem látott a közelben, a gyerek a virágokat szemelte ki újabb célpontnak. Mivel – az állatokkal ellentétben – a növények nem tudtak elugrani, de még csak elhajolni sem, néhány virágnak letört a feje.

Csuszi és Zebi bosszúsan néztek össze, nem tetszett nekik a fiú viselkedése. Sajnálták az állatokat és a tönkrement virágokat is.

Olvass tovább →

Lepasszoltam a labdát: most mesélj te!

Mi történik, ha anyának megfájdul a torka és elmegy a hangja? Nos, akkor este kivételesen apa olvas fel mesét – legalábbis nálunk ez a helyzet. De mi lesz a törölközés közben esedékes fejből meséléssel, ami annyira anya specialitása, hogy apa nem szívesen vállalkozik rá (ha mégis muszáj, inkább énekel helyette)?

Nos, pontosan így jártam a napokban. Annyira berekedtem, hogy nem tudtam folyamatosan beszélni, így hiába kért a kisfiam, hogy meséljek… De csak nem szerettem volna csalódást okozni neki és mese nélkül hagyni. Hogy mit tettem? Azt javasoltam a négy és fél éves gyermekemnek, most mondjon ő mesét.

Olvass tovább →

A makacs kuka meséje

A közeli kereszteződésben régóta állt egy szemetes. Amolyan hétköznapi utcai kuka volt, amilyenbe a papírzsebkendőt meg a csokispapírt szoktuk dobni az utcán. Mindig kifogástalanul tette a dolgát: nyitott száján keresztül fogadta a beledobált szemetet. Hetente egyszer hatalmas kukásautó jött, amelyik kiürítette, és ő elölről kezdte a gyűjtögetést.

Egy szép napon, a tanév vége felé közeledve egy csapat iskolás gyerek haladt az utcán. A gyerekek fintorogni kezdtek, amikor a szemetes mellé értek.

– Fúj, kuka! – mondogatták, miközben csúnya grimaszokat vágtak.

– Pfúj, büdös! – tette hozzá az egyik kislány.

A kukának nagyon rosszulesett a gyerekek viselkedése. Igaz, hogy van egy kis szaga, de nem ő büdös, hanem a szemét, amelyet éppen az emberek tesznek belé! Ha ő nem állna itt, az egész környék tele lenne szeméttel, és messziről bűzölögne!

A kuka megharagudott, és sértődöttségében – életében először – becsukta a száját. Ha a gyerekek ilyen rondán viselkednek vele, akkor ő nem veszi be többé az emberek szemetét! – döntötte el. Így aztán csukott szájjal ácsorgott tovább.

Olvass tovább →

Babber lovag és az elkóborolt cica

Babber lovag sétálni indult az édesanyjával. Ám alig két háznyira az otthonuktól nyöszörgést hallottak. A kétségbeesett hangocska az árok felől jött. Babber kíváncsian nézett oda, és egy egészen apró cicát vett észre. A macska ijedten nyávogva próbált kikapaszkodni a mélyből. Nagyon kicsi és gyámoltalan volt.

– Nézd, anya, egy cica! – mutatta Babber izgatottan.

– Igen – válaszolta anya mosolyogva.

– Ki tud jönni onnan? – kérdezte Babber lovag aggodalmaskodva.

– Szerintem megoldja, a macskák ügyesek – felelte anya, és abban a pillanatban a cica tényleg kimászott.

Ám hiába volt kint, láthatóan nem tudta, merre menjen. Zavartan téblábolt, elveszettnek tűnt.

– Most mi lesz vele? – pislogott Babber.

– Valószínűleg elkóborolt, és most nem talál haza – jegyezte meg anya. – Még nagyon aprócska, egyedül nem boldogul.

Olvass tovább →

A szilaj lovacska története – 2. rész

Másnap hasonlóan kezes bárányként viselkedett, és egyszer csak tényleg kitárult a kapu. A lovacska az első pillanatban el sem hitte, hogy végre kisétálhat rajta. De lovasa magabiztos kézzel pontosan arra irányította. A lovacska örömében felnyerített. Legszívesebben kirohant volna, de tudta, még nem érkezett el a megfelelő pillanat. Méltóságteljesen kilépegetett, és látta, hogy közben édesanyja is kapott egy lovast, és követik őket. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta abban, hogy véghez vigye a tervét.

Amikor a rétre értek, a lovacska vadul hánykolódni kezdett, majd két lábra ágaskodott, és megrázta magát. A lovasa kapaszkodott, miközben igyekezett megfékezni, de a lovacska olyan erővel próbált szabadulni, hogy a férfi nem tudta tartani: leesett róla. A lovacskának nem kellett több, vad vágtába kezdett. Élvezte a sebességet, a szabadságot, azt, ahogy a szél belekap a sörényébe. Végre nem irányítja senki, száguldhat! Mögötte kiabáltak, az édesanyja is nyerített, de a lovacska nem figyelt rájuk. Csak suhant, suhant előre, már a rét szélén járt, de ezúttal nem fordult vissza, ahogy szokott. Még, még, még – gondolta mohón, és tovább robogott. Átugrott a bokrokon, ki a szántóföldre, majd egy legelő következett, és váratlanul egy szikla bukkant fel. A lovacska megtorpant, de a nagy lendület vitte tovább, és képtelen volt megállni. A szikla alatt folyó húzódott, a lovacska belepottyant. A mederben éles, hegyes kövek bújtak meg, felsértették a lovacska lábát.

Olvass tovább →

A szilaj lovacska története

Élt egyszer egy kedves, fiatal lovacska, aki nagyon szeretett szabadon vágtatni. Szerencséjére ezt sokszor megtehette az otthonához közeli réten. Az édesanyja néha ugyan figyelmeztette, hogy ne rohanjon ész nélkül, mert annak könnyen baleset lehet a vége. A lovacska azonban nehezen hitte el ezt. Ugyan mi baj történhet vele a réten?

Egyik nap a karámban bámészkodott édesanyja mellett. Alig várta, hogy újra kiengedjék kicsit, és kedvére roboghasson a fűben. Mikor mehetek már? Mikor mehetek már? – zakatolt fejében a türelmetlen kérdés.

Végre megérkeztek az emberek, ám most nem tárták előtte szélesre a kaput. Beléptek, majd gondosan bereteszelték az ajtót. Nem üres kézzel jöttek; a lovacska felismerte a nyerget és a zablát. Sokszor látta már a többi lovon, édesanyján is. Vajon most kire teszik fel ezeket? – töprengett. Megrémült, amikor észrevette, hogy egyenesen felé közelednek.

Olvass tovább →