Karácsonyi mese 1. rész

Élt egyszer egy kisfiú, akit Bálintnak hívtak. Középső csoportos óvodás volt, és a vonat volt a jele. Minden reggel az anyukája vitte oviba, és délutánonként is legtöbbször ő ment érte. Néha pedig a nagymamája és a nagypapája. Bálint nagyon örült volna, ha olykor-olykor az apukája érkezik érte, de sajnos ez lehetetlen volt. Bálint apukája ugyanis külföldön dolgozott, és csak ritkán tudott hazalátogatni. Gyakran telefonált ugyan, és hetente többször beszélgettek a számítógépen keresztül, de ez mégsem olyan volt, amikor lehet egy jót birkózni, vagy oda lehet bújni, kapni vagy adni egy puszit. Bálintnak nagyon hiányzott az apukája, és türelmetlenül várta, mikor jöhet legközelebb haza, mikor játszhatnak újra együtt, és mikor kaphat nem csak anyától, apától is jóéjtpuszit… Legalább a látogatás néhány napja alatt…

Aznap reggel, amikor Bálint a Mikulás ajándékát bontogatta, az apukája a táblagép képernyőjén keresztül köszöntötte Bálintot, aki boldogan mutatta édesapjának, milyen csomagot talált a csizmájában. Lelkesen emelte a kamera elé az összes darabot, és apa vele együtt örült.

– Úgy látom, nagyon jó fiú voltál, hogy ilyen sok mindent kaptál – mosolygott rá apa. – Nekem is van egy jó hírem a számotokra – folytatta. – Úgy tűnik, karácsonyra haza tudok utazni, és közösen ünnepelhetünk.

– Ez már biztos? – kérdezte anya.

– A jövő héten kiderül, de majdnem biztos – felelte apa.

Bálint arca ragyogott az örömtől. Micsoda klassz hír: apa jön!

– Még nem éld bele magad túlságosan – figyelmeztette az anyukája Bálintot, miután elköszöntek apától. – Csak a jövő héten válik teljesen biztossá, el tud-e jönni.

– Jó – válaszolta Bálint, de nehezére esett visszafogni örömét és lelkesedését. Annyira várta már, hogy apa újra velük lehessen!

Olvass tovább →

Lepasszoltam a labdát: most mesélj te!

Mi történik, ha anyának megfájdul a torka és elmegy a hangja? Nos, akkor este kivételesen apa olvas fel mesét – legalábbis nálunk ez a helyzet. De mi lesz a törölközés közben esedékes fejből meséléssel, ami annyira anya specialitása, hogy apa nem szívesen vállalkozik rá (ha mégis muszáj, inkább énekel helyette)?

Nos, pontosan így jártam a napokban. Annyira berekedtem, hogy nem tudtam folyamatosan beszélni, így hiába kért a kisfiam, hogy meséljek… De csak nem szerettem volna csalódást okozni neki és mese nélkül hagyni. Hogy mit tettem? Azt javasoltam a négy és fél éves gyermekemnek, most mondjon ő mesét.

Olvass tovább →

Az ingaóra

Peti nagyon szerette azt az ingaórát, amelyik a nagyszülei otthonában lógott az étkező falán. Tik-tak, tik-tak, tik-tak – az inga pontosan lendült jobbra, aztán balra. Jobbra, balra, jobbra, balra. Nagypapa azt mondta, az ingaórát minden nap fel kell húzni, különben megállna.

Vajon mi történne akkor? – töprengett el Peti. Megállna az idő? Nagymama keze megtorpanna a lábas fölött, apa pedig folyton ugyanazt az oldalát olvasná az újságnak? És akkor ki húzná fel újra az órát, hogy ismét elinduljon az idő?

Nyáron nagymamáék elutaztak néhány napra rokonokhoz. Egyik délután Peti a szüleivel elment a lakásukra, hogy kiürítsék a postaládát, és meglocsolják a növényeket. Peti furcsának találta az üres szobákat. Érezte, hogy valami nem stimmel. Minden helyiségbe bekukkantott, és mindenhol ezt a különös hangulatot tapasztalta. Az étkezőben végül rájött, mi a baj. Nem járt a falióra! A nagy inga mozdulatlanul állt! Persze érthető, hiszen nem volt itthon senki, hogy felhúzza.

Olvass tovább →

Egy régi kedvenc apa könyvespolcáról

Nem csak anya, apa könyvespolca is kincsesbánya lehet. Különösen akkor, ha mindannyiunk gyerekkori kedvencét, a kisvakondot is megtaláljuk rajta. 🙂

Zdenek Miler és Eduard Petiska Volt egyszer egy kisvakond című, 1981-es, pozsonyi kiadású kötete két – ma már jól ismert – történetet tartalmaz a kedves kis állatról. Az elsőből megtudhatjuk, hogyan szerzett a vakond nadrágot, a másodikban pedig szoríthatunk neki, hogy sikerüljön autót építeni.

Volt egyszer egy vakond
Volt egyszer egy vakond – 1981-ből

A kisvakonddal először rajzfilmen találkozott a fiam, mégpedig A vakond autója című történettel, amelyik nagyon hasonlít a könyvben lévő sztorihoz, de azért nem teljesen ugyanaz. Járművekért rajongó gyermekem szívébe villámgyorsan belopta magát a csehek mesesztárja, így nem volt kétségem, hogy ez a kötet sikert arat-e nála. Jött, látott, győzött – és heteken át folyamatosan olvastuk. Nemcsak az autós, hanem a nadrágos mesét is nagyon megszerette.

Olvass tovább →

Babber lovag és a hajmosás

Babber lovag nem szeretett hajat mosni. Pontosabban nem szerette, amikor a szülei a haját mosták. Sőt kimondottan utálta. Minden alkalommal ordított, ahogy a torkán kifért. Hiába próbált az anyukája és az apukája a lelkére beszélni, hogy nem fáj ez, meg a felnőttek is megmossák a sajátjukat, a szép szó nem ért semmit. Babber ugyanúgy sírt és kiabált legközelebb is.

Egyik nap különösen rossz hangulatban volt, és – ha ez egyáltalán lehetséges – még a szokásosnál is nagyobb cirkuszt rendezett. De apa akkor is megmosta a haját. Babber lovag nehezen nyugodott meg utána, még akkor is hüppögött kicsit, amikor nem sokkal később ágyba bújt. Megkapta a jóéjt-puszikat, majd bezáródott az ajtó.

Olvass tovább →

Peti metrón utazik

Peti már többször járt a szüleivel Budapesten, de még sosem utazott metrón. Ezért egyik alkalommal az anyukája és az apukája úgy döntöttek, metróval mennek el vásárolni.

Lementek az aluljáróba, ahol apa megvette a jegyeket. Peti közben tágra nyílt szemekkel nézte a rengeteg embert, akik mind siettek valahová. Ezután beléptek egy kapun, és mozgólépcsőn indultak még lejjebb, a metróhoz. Ilyen mélységbe már nem sütött le a nap, de sok-sok lámpa világított. A metrómegálló huzatos volt, és a zajokat is szokatlannak találta Peti.

Nem kellett sokat várniuk, néhány perc után megérkezett a metró. Milyen hangos! – gondolta Peti. Az ajtók kinyíltak, sokan kiszálltak, aztán beszállhattak az új utasok – köztük Peti és a szülei. Anya és Peti leültek, apa megállt mellettük, és a mennyezet alatti csőbe kapaszkodott.

– Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak! – mondta egy hang, és az ajtók valóban becsukódtak.

A következő pillanatban elindult a metró. Még jó, hogy apa kapaszkodott, különben könnyen eleshetett volna, ahogy hirtelen meglódult a szerelvény. A metró felgyorsult, és eltűnt a megálló a sok-sok lámpával. Sötét alagútban haladtak. Peti kinézett az ablakon, de csak feketeséget látott, néha tűnt fel csupán egy kis pislákoló fény. A metró zúgva robogott a sötétségben. Peti kicsit ijesztőnek találta, és közelebb bújt anyához, aki szorosabban ölelte.

Olvass tovább →

Babber lovag nem akar mosakodni

Babber lovag nem szeretett mosakodni. Minden reggel csak hosszú könyörgés után engedte meg az anyukájának, hogy megmosdassa. De még akkor is hangos tiltakozással fejezte ki, mennyire nem tetszik neki ez az egész művelet. Nem érdekelték a csipák, sem a reggeli ital maradványai a szája körül és az állán. Nem értette, hogyha őt ezek a dolgok nem zavarják, anya miért ragaszkodik mégis a mosakodáshoz. Ráadásul nem csak reggel, hanem a nap folyamán még sokszor. Étkezések előtt és után például kezet kellett mosni, sőt evés után még szájat is. Mosakodni kellett a kinti játék után is, hiába mondta Babber, hogy alig kente össze magát, és felesleges az egész macera.

Egyik reggel Babber lovag úgy döntött, véget vet a napi többszöri cirkusznak: egyáltalán nem mosdik többé. Elhatározását közölte is az anyukájával, aki – mi tagadás – nem fogadta lelkesen az ötletet. Babber lovag azonban nem tágított, így végül anya kelletlenül rábólintott.

Olvass tovább →

Babber lovaggá válik

Babber – mint oly sok kisfiú – nagyon szerette a lovagos történeteket. A nagypapája sokszor mesélt neki csillogó kardot viselő vitézekről, akik paripájukon vágtázva bátran megvívnak a sárkányokkal, és védelmezik a gyengébbeket. Babber áhítattal hallgatta a meséket. Ha felnő, bizony ő is lovag lesz!

Miután beköszöntött a tél, Babber – ahogyan a többi kisgyerek is – nagyon várta a karácsonyt.

Olvass tovább →

A kislány, aki az égszínkéket szerette

A léggömbárus a vidámpark bejárata előtt kínálta portékáját: szép, színes, ég felé kígyózó lufikat. Volt rózsaszín, kék, sárga, zöld, piros, mesefigurás, gömb és hosszúkás alakú, egyszóval minden gyerek, aki arra járt, tudott választani magának tetszőt.

Egy nap azonban olyan kislány érkezett szüleivel, aki csak csóválta a fejét, amikor megálltak és szemügyre vették a léggömböket.

Olvass tovább →